…dönthetsz úgy, hogy tovább egyezteted az „életem költségeit” az anyáddal. Vagy megpróbálhatsz végre férjként viselkedni. De a két szék között ülésnek vége, András. Túlságosan messzire csúsztak egymástól.
Nem vártam választ. Megfordultam, és elindultam a gyerekszoba felé. Lillát akartam magamhoz ölelni. Valami valódit, érintetlen tisztaságot kerestem, olyasmit, ami még nem tanult meg számolni, mérlegelni, hazudni. Ő nem próbált megállítani. Ott maradt a nappali közepén, egyedül, ahogy mindig is: két nő között őrlődve. De most először láttam tisztán, mi volt az igazi árulása. Nem a pénz. Hanem az a gyáva, kényelmes hazugság, amit újra meg újra választott, csak hogy megőrizze a látszólagos nyugalmat. A bizalmunkat cserélte el erre a szánalmas, díszletszerű világra. És amikor az összedőlt, maga alá temette mindazt, ami köztünk valaha létezett.
Azon az éjszakán túlcsordult csend költözött a lakásba. Andrással úgy mozogtunk a szobák között, mint két kísértet, ügyelve rá, hogy még véletlenül se érjünk egymáshoz. A levegő sűrű volt a kimondatlan mondatoktól, a megkövesedett sérelmektől. Lilla is megérezte ezt: elcsendesedett, befelé fordult, gyakran csak az ablaknál ült, felhúzott térdekkel, és nézte az utcát.
A gondolataim körbe-körbe jártak, mindig ugyanoda visszatérve: a szürke mappához. És ahhoz, aki összeállította. A düh eleinte forrt bennem, aztán lassan átadta a helyét egy nehéz, kényelmetlen kérdésnek: miért? Miféle ember képes erre? Puszta kapzsiság? Nem. Aznap este a szemében nem csak számítást láttam. Félelmet is. Nyers, pánikszerű rettegést.
És akkor eszembe jutott Gábor. András apja. Az apósom, aki öt évvel az egész történet előtt meghalt.
Ő mindig háttérben maradt. Halk szavú, meggörnyedt férfi volt, jóindulatú, fáradt tekintettel. Brigitta mellett szó szerint és átvitt értelemben is félreállt. Ritkán beszélt, és akkor is óvatosan, mintha minden szót mérlegen mérne, nehogy rosszat mondjon. Emlékszem, milyen könnyedén vágta el Brigitta egy-egy mondata közepén:
— Gábor, ne beszélj butaságokat.
Ő pedig elhallgatott, lesütött szemmel nézte a tányérját.
Egyszer, nem sokkal az esküvőnk előtt kettesben maradtunk a konyhában. Brigitta elment valahova, András telefonált. Gábor teát ivott, aztán hirtelen megkérdezte:
— Nóra, te dolgozni fogsz a házasság után is?
— Természetesen — feleltem meglepetten. — Van műhelyem, futó munkáim.
Bólintott, sokáig a csészét nézte.
— Ez jó. Nagyon jó. — Kis szünet után, mintha bátorságot gyűjtene. — Ragadj meg a saját dolgaidnál. Az önállóságodnál. Legyen mindig valami, ami a tiéd. Érted?
Akkor még nem igazán értettem. Csak bólintottam. Ő pedig körbenézett, majd előhúzott a kopott zakózsebéből egy félbehajtott borítékot.
— Tedd el. Ne szólj róla senkinek. Főleg neki ne.
— Gábor, ezt nem fogadhatom el…
— Csitt — ráncolta össze a homlokát szokatlan szigorral. — Neked adom. Kezdetnek… saját dolgokra. Hogy ne kelljen kérned. Hogy ne függj.
Pénz volt benne. Nem sok, de tudtam, neki nagy összeg. Tiltakoztam, de hajthatatlan maradt.
— Ő nálunk… a gazda — mondta, és nem harag volt a hangjában, hanem végtelen fáradtság. — Mindent számon tart. Minden fillért. Nekem még cigire is titokban kellett félretennem. Szóval te… te ne hagyd, hogy… — nem fejezte be, mert léptek hallatszottak a folyosóról.
Erről soha többé nem beszéltünk. Két évvel később meghalt. Szívinfarktus. Hirtelen.
Most az ablaknál állva, ugyanarra az udvarra nézve, amit ő is annyiszor látott, hirtelen összeállt bennem a kép. Brigitta félelme. A mindent átszövő kontroll. Gábor csendje, meghunyászkodása. Ez nem egyszerű család volt. Ez egy rendszer volt. Egy könyvelői logika szerint működő világ, ahol ő passzív tétel volt, Brigitta pedig a főellenőr. A szeretet, a figyelem, a melegség mindig hiánycikk lehetett, és az egyetlen biztos fizetőeszköz a pénz volt.
Ő nem csupán fösvény. Rettenetesen fél. Attól, hogy semmije sem marad. Attól, hogy úgy jár, mint Gábor? Nem, annál is rosszabbtól: hogy senkivé válik a saját otthonában. Ezt akarta elkerülni bármi áron. A fia nem csak a fia lett. Befektetés, életbiztosítás, garancia. Annak záloga, hogy ő nem tűnik el hangtalanul. Én pedig veszély voltam erre a befektetésre. Elvehettem András figyelmét, szeretetét, pénzét. Így hát nyilvántartásba kellett venni. Ellenőrzés alá vonni. Emberből költségtétellé alakítani.
Ez nem könyvelés volt. Ez egy félelemből írt végrendelet. A túlélés kiáltványa. És András ebben nőtt fel. Látta, ahogy az apja harc nélkül adja át az irányítást. Megtanulta, hogy a legkisebb ellenállás az egyetlen járható út: bólintani, beleegyezni, hogy ne legyen botrány. Két életet tanult meg élni: az egyiket az anyjának, számokkal és szabályokkal, a másikat magának, álmokkal és érzésekkel. Őszintén hitte, hogy a kettő nem érintkezik. Hogy lehet egyszerre engedelmes fiú és szerető férj. Nem tudatosan árult el. Csak követte az egyetlen mintát, amit ismert.
A düh nem múlt el. Csak átalakult. Súlyos lett, ólomszerű. Haragudtam Brigittára, de már keveredett bele valami szánalomféle is. Hideg megértés. Ő összetörte a férjét, elnyomta Gábort, és most módszeresen rombolta az én életemet is, mert másképp nem tudott. A szeretet számára túl bizonytalan fogalom volt. Csak a számok adtak biztonságot.
Megrezdültem, amikor apró érintést éreztem. Lilla odasimult hozzám, átölelte a lábam.
— Anya, sírsz?
Letöröltem az arcomat, csak akkor vettem észre a könnyeket.
— Nem, kicsim. Csak… eszembe jutott egy jó ember.
— Vani nagypapa?
— Igen — suttogtam, megsimítva a haját.
Arra gondoltam, milyen példát mutatunk a gyerekeinknek. És milyen néma tragédiák nőnek ki félelemből és hallgatásból. Lilla mindezt látja. És megfogadtam: bármi legyen is ennek a történetnek a vége, nem lesz csendes.
A döntés szinte magától megszületett. Nem maradhattam ebben a kísértetházban, ahol minden sarok árulásra emlékeztetett. Tényekre volt szükségem. Hideg, megkérdőjelezhetetlen adatokra. És kapaszkodóra.
Felhívtam Emesét. Hónapok óta nem találkoztunk, de ő nem kérdezgetett, ha bajt hallott a hangomban.
— Gyere, amikor tudsz. Itthon vagyok.
A belvárosban lakott, egy apró, könyvekkel és iratokkal teli lakásban. Szó nélkül teát tett elém, kekszet tolt az asztalra.
— Mesélj. Az elejétől.
Elmondtam mindent. A vacsorát, a hívást, a szürke mappát, a kétmillió forintos összeget, a veszekedést. Egyenletes hangon beszéltem, félve attól, hogy ha elengedem magam, szétesem. Aztán elővettem a másolatokat.
Emese némán olvasott. Az arca megkeményedett.
— Ez durva — mondta végül. — Nem is sima kapzsiság. Inkább rendszeres megalázás.
— Mit tegyek? — kérdeztem remegő hangon. — Visszaköveteli az egészet.
— Próbálja meg bíróságon — legyintett. — Nevetséges. Házastársak vagytok. Ami András jövedelme volt, közös. Ezek a táblázatok semmit sem érnek.
Aztán elhallgatott, egy sorra tapadt a tekintete.
— Ez micsoda?
— Az önerő a lakáshoz. Részben a mi pénzünk volt, részben az övé. Az eladott lakásából.
Emese rám nézett.
— Papír volt róla?
— Nem. Átutalás. Azt hittük, ajándék.
— Ajándék — ismételte halkan. — Na, itt a gond. Bizonyíték nélkül ez kölcsönnek számíthat. És azt visszakérheti.
A kezem jéghideg lett. Láttam magam előtt Brigitta arcát. Most már tudta, hol a fegyvere.
— Ez aljas.
— Számító — javított ki Emese. — A könyvelésben ez a gyenge pont.
A tea kihűlt. Éreztem, ahogy a talaj újra megmozdul a lábam alatt, és sejtettem, hogy a következő lépés már nem a csendről fog szólni.