Figyeltem. Vártam. A kezében ott virított az a rikító műanyag páva, amit Brigitta Pavlovna diadalmas mozdulattal húzott elő a táskájából, mintha valami felbecsülhetetlen kincs volna. Lilla zavartan szorongatta, én pedig némán szemléltem a jelenetet, miközben belül már rég forrt bennem valami nehéz, kimondatlan feszültség.
A tea elkészült, a kekszek szabályos rendben sorakoztak a tányéron. Brigitta Pavlovna a kanapén foglalt helyet, úgy terpeszkedve el, mintha egy fogadáson ülne trónszéken. Andrást faggatta a munkájáról, a projektekről, a tervekről, mindentudó hangsúllyal bólogatva. Aztán a tekintete átsiklott rajtam, és megállapodott az arcomon.
— Nóra, olyan sápadtnak tűnsz. Csak nem betegeskedsz?
— Nem, minden rendben — feleltem nyugodtan. — Egyébként köszönöm a gyógyszereket.
Mosolya azonnal felragyogott, az a mézes, gondoskodónak szánt mosoly.
— Ugyan már, semmiség. Hiszen család vagyunk. András rögtön intézkedett. Mindig is ilyen volt, nagyon együttérző fiú.
„Együttérző.” A szó visszhangzott bennem. Valaha talán elhittem volna. Azelőtt, hogy rábukkantam arra a mappára. Most azonban a mosoly mögött csak hideg számítást láttam.
— Igen, igazán figyelmes — mondtam, és nem vettem le róla a szemem. — Főleg, ha anyagi segítségről van szó. Mondja csak, Brigitta Pavlovna, minden rendben van az egészségével? Azok a gyógyszerek… használtak?
Apró, éles tekintetű szeme egy pillanatra összeszűkült.
— Köszönöm, drágám, kiválóan vagyok. Igaz, manapság minden borzasztó drága, de hát mit lehet tenni, az egészség mindennél fontosabb. Ti Andrással annyit segítettetek, szinte zavarba is jövök.
— Ugyan — feleltem, majd felálltam. — Egyébként lenne egy kérdésem. Inkább… gyakorlati jellegű.
Átsétáltam a nappaliba, a könyvszekrényhez. A hátam mögött feszült csend ereszkedett a lakásra. Amikor visszatértem, egy szürke mappa volt a kezemben. Letettem a dohányzóasztalra, pontosan a váza és a süteményes tál közé. A mappa tompa koppanása a csendben szinte dörrenésnek hatott.
Brigitta Pavlovna a dossziéra nézett, és egy szívdobbanásnyi időre minden megmerevedett az arcán, mintha jég futotta volna be. Aztán újra mosolygott, de ez már feszes, erőltetett mosoly volt.
— Ez meg micsoda? Valami iratok?
— Személyes papírok — mondtam halkan, vele szemben helyet foglalva. — Az öné és Andrásé. Teljesen véletlenül találtam rájuk. A közös szekrényünkben.
András felpattant a fotelből.
— Nóra, mit csinálsz… ez nem…
— Ülj le — vágtam rá, rá sem nézve. A tekintetem az anyjára szegeződött. — Érdekelne valami. Nem vagyok könyvelő, nem úgy, mint ön. Segítene értelmezni egy kimutatást? Például ezt itt.
Kinyitottam a mappát, előhúztam az összesítő lapot, és elé csúsztattam. Ő rá sem pillantott a papírra. Engem nézett. A szemében nyílt, leplezetlen düh kavargott.
— Ki adott jogot neked ahhoz, hogy a fiam személyes dolgaiban turkálj? — a hangja feszülten csengett.
— Ezek nem kizárólag az ő dolgai — feleltem nyugodtan. — Ez a mi házasságunk. Számokra bontva. Elmagyarázná nekem, mit jelent ez a sor: „Nóra eltartásának költségei”? Mi vagyok én? Alkalmazott? Házi kedvenc?
András közelebb lépett.
— Anya, Nóra, kérlek…
— Hallgass! — csattant fel Brigitta Pavlovna, mire András megtorpant. Felállt, a pulóvere alatt gyorsan emelkedett a mellkasa. — Mit képzeltél? Persze hogy eltart! Lakás, autó, ruhák! Te meg otthon ülsz! Semmit sem csinálsz! Mi mindent kiszámoltunk Andrással! Ő belead mindent, te meg csak fogyasztasz! És még hálás sem vagy!
A szavai nehéz, mérgező felhőként lógtak a levegőben. Gombóc nőtt a torkomban, de nem engedtem, hogy a hangom megremegjen. Én is felálltam, hogy egy magasságban legyünk.
— A férjem eltart engem? Komolyan ezt gondolja? — kérdeztem jéghidegen. — És azt kiszámolták, mennyibe kerül egy gyerek megszülése? Az, hogy szeretem a fiát, melyik rovatba tartozik? Ingyenes tétel? A négy év, amit otthon töltöttem Lillával, a bezárt műhelyem, az álmatlan éjszakák — ezek mind benne vannak az „eltartásban”? Nem látom a sort: „anyaság értéke” vagy „a férj lelki nyugalma”.
A gyerekszoba ajtaja résnyire nyílt. Lilla állt ott, sápadtan, a műanyag pávát szorongatva. András mintha ekkor tért volna magához.
— Lilla, menj vissza a szobádba!
— Nagyi… anya… ne veszekedjetek… — csilingelte a kislány vékony hangon.
Brigitta Pavlovna ügyet sem vetett rá. Felém bökött az ujjával, az arca eltorzult a gyűlölettől.
— Hát így hálálod meg?! Én tudtam! Élősködők vagytok! András, látod ezt? A szemedbe néz, és még van képe!
— Anya, elég! — kiáltotta András, de inkább kétségbeesés volt benne, mint erő.
— Nem, nem elég! — fordult felém újra. — Ha ennyire független vagy, akkor légy szíves, add vissza a pénzt! Mindent, amit a fiam rád költött! Az utolsó fillérig! Akkor majd beszélhetünk egyenrangúan!
Dermedt csend telepedett ránk. Lilla is elhallgatott. Néztem ezt az ordító nőt, a férjemet, aki lehajtott fejjel állt, mint egy elítélt, és éreztem, ahogy az utolsó szálak is elszakadnak bennem.
— Rendben — szólaltam meg meglepő nyugalommal. — Beszéljünk őszintén. De csak mi hárman. Lilla, kincsem, menj a szobádba, kapcsold be a mesét. Jó hangosan.
Megvártam, míg a lányom bólint, és eltűnik az ajtó mögött. Aztán lassan Andrásra néztem, majd vissza az anyjára.
— A fia eltart engem? — ismételtem meg. — Akkor jegyezd meg, András: mától nincs szükségem erre az „eltartásra”. Az ön könyvelése pedig vihető, Brigitta Pavlovna. Nekem nem számok kellettek. Hanem család. Önök viszont üzletet kínáltak.
Elviharzott. Úgy csapta be az ajtót, hogy a vitrin üvegei beleremegtek. A búcsúszavai még sokáig ott visszhangoztak: „Dönts, fiam! Én elmondtam, amit kellett!”
Egyedül maradtunk. A vihar utáni csend fülsiketítő volt. A gyerekszobából harsány rajzfilmzene szűrődött ki. Odamentem, becsuktam az ajtót, mintha ezzel megóvhatnám Lillát ettől az egész mocskos világtól. Aztán visszatértem. András az ablaknál állt, a sötétben saját sápadt tükörképét nézte.
Nem szóltam. Leültem a kanapé szélére, oda, ahol az anyja ült nemrég, és vártam. Vártam, mit mond. Hogyan magyarázza meg mindezt.
Végül megfordult. Az arca kimerült volt, a tekintete üres.
— Egyszerűbb lett volna odaadni neki a pénzt… és nem csinálni ekkora ügyet — motyogta.
— Miféle ügyet, András? — kérdeztem halkan. — Azt, hogy kiderült az igazság?
— Te nem érted… neki ilyen a természete. Aggódik. Nem akart rosszat.
— Titokban pénzügyi kimutatást vezetni a menyéről nem rossz? — kérdeztem. — Fillérre pontosan elszámolni engem ez gondoskodás? Tényleg úgy gondolod, hogy el kellett tartanod? Hogy teher voltam?
Behunyta a szemét, végighúzta a kezét az arcán.
— Nem… nem így. Ő fél. Attól, hogy ha elválsz… ha elválunk, mindent viszel. A felét. Ő csak jót akar.
— Kinek? — vágtam közbe. — Neked? Nekem? Vagy magának? Láttad azt az összeget? Kétmillió! Tényleg elhiszed, hogy ennyit „lehúztam” rólad? Ebben a házban éltél. Az én vacsoráimat etted. Nyugodtan aludtál, miközben én ringattam a lányodat. Ez mind költség?
Hallgatott. A hallgatása mindent elárult.
— Miért nem mondtad el soha? — kérdeztem már szinte suttogva. — A számlát. Az utalásokat.
— Veszekedtünk volna — nyögte ki. — Én békét akartam.
— Miféle békét? — pattantam fel. — Egy díszletet építettél! Kívül szép, belül rothadt, mert hazugság volt az alapja! Titokban pénzt adtál az anyádnak, engedted, hogy nyilvántartást vezessen rólam, és alá is írtad! Mit jelentett az, hogy „jóváhagyva”? Hogy egy élősködő vagyok?
Felnézett rám. A szemében gyermeki tanácstalanság volt.
— Ő már a kapcsolatunk elején mondta… hogy óvatosnak kell lenni. Hogy minden nő számító. Amikor otthon maradtál… azt mondta, most már teljesen eltartalak. Csak biztosíték… ha baj lenne.
Felnevettem. Keserűen.
— Biztosíték. Mire? A perre? Te már a házasságunk első napjától erre készültél. Hat évig csendben háborúztatok ellenem. Én meg azt hittem, család vagyunk.
— Én szerettelek! — kiáltotta. — Csak… könnyebb volt ráhagyni.
— Ezek a papírok mindent jelentenek — feleltem fáradtan. — Azt, hogy neked a kapcsolatunk üzlet. Hogy a szeretet mérhető. És most már csak ez maradt. A mappa. És a döntésed. Te dönthetsz úgy, hogy tovább…