A tészta engedelmesen simult a sodrófa alatt, élőnek hatott, langyos volt az ujjaimnak. Egyenletes lappá nyújtottam, miközben Lilla lisztes kis kezeivel komolyan, már-már felnőttes koncentrációval szaggatta ki belőle a köröket egy pohár peremével. András az asztal másik oldalán állt, homlokát ráncolva, mintha finom műszert szerelne: gondosan hajtogatta a töltött tésztát. Az övéi szabályosak lettek, szépen csipkézett széllel, kerekdedek, akár jól lakott holdak. Az enyémek kissé esetlenre sikerültek, de legalább bőven rejtettek tölteléket.
— Apa, az enyém szép lett? — Lilla a tenyerén nyújtotta felém az alkotását, amely inkább hasonlított egy túlméretezett derelyére.
— A legszebb — mosolygott András, és a szeme sarkában megjelentek azok az apró nevetőráncok, amelyekbe annak idején beleszerettem. — Ezt kell majd elsőnek megennünk.
A konyhát betöltötte a darált hús, a friss zöldfűszerek illata és az a különös, megfoghatatlan otthonosság, amelyről az ember azt hinné, akár kézzel is elérhető. A fűtést még nem kapcsolták be, mégis kellemes meleg vett körül minket. Abban a pillanatban minden öröknek tűnt: a vasárnapi főzés, a lányunk csicsergése, a férjem háta, ahogy eltakarja az ablakot, mögötte az egyre sötétedő, borongós őszi alkonyattal.
És akkor megszólalt a telefonja.
Ránézett a kijelzőre, és egy alig észrevehető árnyék futott át az arcán. Biztos csak fáradt — nyugtattam magam.
— Anya — mondta, mintha választ adna a kimondatlan kérdésemre, majd kiment a nappaliba, és maga mögött behúzta az ajtót.
Lilla tovább beszélt valamiről, de a hangja már nem jutott el hozzám. A figyelmem akaratom ellenére a csukott ajtó mögül kiszűrődő zajokra tapadt. Először András tompa hangját hallottam. Aztán csend lett. Majd újra megszólalt, de egészen más hangsúllyal — elfojtottan, mintha súly nehezedne a mellkasára.
— Anya, kérlek, ne… — szűrődött át, és a szavak ott lebegtek a hirtelen elnémult konyha levegőjében.
— Rendben… — tette hozzá még halkabban. — Jó.
Újra csend. Léptek. Az ajtó kinyílt, András visszajött. De már nem az az ember volt, aki néhány perce még nevetett Lilla formátlan tésztáján. Az arca fakó lett, mintha kimosták volna, de nem száradt meg rendesen. Nem rám nézett, hanem a fejem fölötti üres térbe, miközben gépiesen törölgette a kezét egy konyharuhába.
— Történt valami? — kérdeztem, és a saját hangom szokatlanul hangosnak tűnt.
— Nem… illetve de… Anyának sürgősen pénz kell — felelte tagoltan. — Gyógyszerekre. Drágák. Azonnal meg kell venni őket.
— Rendben — mondtam gondolkodás nélkül. — Mennyi? Átutalom a kártyáról.
Megnevezte az összeget. Nem volt elérhetetlenül magas, de nem is jelentéktelen. Az a fajta szám, amelynél az ember egy pillanatra megáll, mielőtt igent mond.
— Jó — ismételtem, már lassabban. — És neked? Hiszen múlt hónapban kaptál egy komoly prémiumot. Azt hittem, azt…
Nem fejeztem be. Pontosan tudta, mire gondolok. Megbeszéltük, hogy azt félretesszük a nyári családi pihenésre a vízparton. Siófokról álmodoztunk, együtt.
Elkapta a tekintetét, és túlzott igyekezettel kezdte összeszedni az asztalon maradt, lisztes tésztadarabokat.
— Az már… elment — morogta. — Másra kellett. Ugye nem bánod? Anyának segítünk.
A hangjában ott csengett az az ismerős, nyomasztó bűntudat, amit korábban már hallottam tőle — igaz, akkor még csak apróságoknál. Amikor az ő születésnapi vacsorájához választottunk éttermet. Amikor olyan virágot vett, ami neki tetszett, nekem viszont temetői hangulatot árasztott. Ez nem kérdés volt, hanem egy burkolt utasítás, rajta keresztül.
— Dehogy bánom — válaszoltam automatikusan. — Azonnal elutalom.
Az este darabokra hullott. Súlyos, ragadós feszültség telepedett közénk. András próbált viccelődni, de a nevetése erőltetett volt. Főztem a gombócokat, amelyekre egész nap vártunk, mégis íztelennek hatottak. Lilla megérezte a légkört, nyűgös lett. Amikor végül lefeküdtünk, és a hálót betöltötte a sötétség, nem bírtam tovább. A plafont bámultam, ahol ritkán elhaladó autók fényei csúsztak végig, és megszólaltam:
— András, mi család vagyunk, nem? Vagy az anyád külön egység, külön kasszával? Miért nem mondtad, hogy nincs pénzed? Miért így, egyik pillanatról a másikra kell ezt megtudnom?
Sokáig nem válaszolt, már azt hittem, elaludt.
— Ne csinálj ügyet ebből, Nóra — szólalt meg végül fáradtan, majd hátat fordított nekem. — Segítettünk, ennyi. Minden rendben van.
Semmi nem volt rendben. A vasárnapunk édes tésztájában fémes hazugságízt éreztem. És valahol bennem megszólalt egy hajszálvékony repedés csengése — alig látható törés a gondosan őrzött biztonságunk üveggömbjén.
Azon az éjszakán a nyugtalanság nem tűnt el. Beköltözött a bordáim alá, tompa, nehéz kőként, amely minden Andrásra vetett pillantásnál megmozdult. Ő még csendesebb lett, szinte áttetsző, mintha attól félne, hogy egy rossz szóval felborítja a köztünk kialakult, törékeny fegyverszünetet. Elutaltam a pénzt. Szűkszavúan megköszönte, és többé nem említette sem a gyógyszereket, sem az anyját. A téma láthatatlan szögesdróttal lett körbekerítve.
Néhány nappal később szükségem lett a lakás biztosítási kötvényének másolatára Lilla óvodai ügyeihez. Biztos voltam benne, hogy a nagy, kék irattartóban van, ahová minden fontos papírt eltettem: okiratokat, szerződéseket, kivonatokat. A mappa helye a nappaliban álló régi könyvszekrény felső polcán volt, az albumok és atlaszok mellett.
Odanyúltam — a mappa nem volt ott. Helyén magazinok tornyosultak. Összeráncoltam a homlokom. András néha elvitt iratokat, de mindig szólt. Kutatni kezdtem a szomszédos polcokon, majd lejjebb, a dobozokkal telezsúfolt részen. Ekkor megakadt a szemem egy másik mappán.
Ugyanakkora volt, de nem kék, hanem sötétszürke, a sarkain megkopva. Soha nem láttam korábban. Féloldalasan volt betolva egy régi, még a Magyar Népköztársaság idejéből származó enciklopédia és a szekrény fala közé, mintha sietve rejtették volna el. Valami megkattant bennem. Kihúztam.
Nehéz volt. Szétnyitottam. Átlátszó tasakokban banki kivonatok sorakoztak. Nem a közös számlánkról, hanem egy másikról, András nevére. Tudtam egy személyes számlájáról — de ezek másikhoz tartoztak. Olyanhoz, amelyről soha nem beszélt.
Leültem a padlóra, a szekrénynek támaszkodva, és lapozni kezdtem a kicsiny, érzelemmentes betűkkel nyomtatott oldalakat. Dátumok. Összegek. Kedvezményezettek. Rendszeres, szinte havi utalások. Mind ugyanarra a névre: az anyjáéra. Az összegek változtak — néha szerények voltak, máskor több tízezer forintos tételek. A végösszeg minden lappal nőtt. Fejben számolni kezdtem. Az elmúlt egy évben… Tovább lapoztam, és elértem az elejére. Az első utalás dátuma egy hónappal az esküvőnk utánra esett.
Hat év. Hat év titkos, rendszeres pénzmozgás egy külön számláról. Az ujjaim elzsibbadtak a papíron.
A kivonatok alatt egy újabb tasak volt. Benne kézzel rajzolt táblázatok, aprólékosan vezetve, ismerős, szabályos kézírással. Brigitta Pavlovna hosszú ideig dolgozott könyvelőként.
Bámultam az oszlopokat. „Dátum”. „Megnevezés”. „Összeg”. A szívem a torkomban dobogott.
Megnevezés:
„Születésnapi ajándék (táska)”
„Angol tanfolyam díja (nem fejezte be)”
„Gyógyszerek Nórának (megfázás)”
„Élelmiszer (gyes idején)”
„Nyaralás előlegének egy része Siófokon”
„Kozmetikumok”
„Ruházat”.
Ez egy pedáns, kíméletlen elszámolás volt. Mindarról, amit az írója szerint rám költöttek. Az én igényeimre. Az én életemre. Lapozgattam, a számok összefolytak, míg el nem értem az utolsó oldalt.
A címe ez volt: „Összesítő kimutatás. N. V. (meny) eltartásának költségei 2018.06 — 2024.10.”
Alatta, vastag betűkkel a végösszeg:
2 300 457 forint.
Mellette kézzel írt megjegyzés, más tollal, más kézírással — határozott, férfias betűkkel, Andráséval: „Jóváhagyva. A. Sz.”
Kiszökött belőlem a levegő. A szoba elhomályosult. A padlón ültem, a kemény fa a hátam mögött, és csak néztem a számot. Kétmillió-háromszázezer-négyszázötvenhét forint. Ennyit értem hat év alatt. Azért, hogy feladtam egy ígéretes műhelyt, amikor Lilla megszületett, hogy többet lehessek otthon. Az átvirrasztott éjszakákért. A vacsorákért, amelyek akkor is várták, ha késett. A támogatásért a munkahelyi gondjai idején. A szeretetért, amelyről naivan azt hittem, feltétel nélküli.
Kiderült, hogy mindennek ára volt. Minden számon tartva. Minden fejfájáscsillapító, minden szempillaspirál, minden csirkemell. A szeretetem, a gondoskodásom, a fiatalságom és a reményeim — mind forintra lebontva, egy főkönyvben rögzítve. A mérleg elkészült. Nem sírtam. Könny nem jött. Csak üresség maradt, hatalmas és kongó, mint egy jeges katedrális. A közepén pedig egy éles, fájdalmas felismerés: ez nem puszta fösvénység. Ez árulás. Hosszú éveken át, hidegen, számítóan. És a férjem… András… aláírta. „Jóváhagyva.” Óvatosan visszatettem a lapokat, becsuktam a mappát. A szürke borító hamuszínűnek tűnt. Nem papírokat tartottam a kezemben, hanem ítéletet. A családunk felett. A szerelem felett. Mindazon, amiben hittem. Tudtam az igazságot. Hogy mit kezdek vele, azt még nem láttam. A kő a bordáim alatt izzásig hevült.
Egy hét múlva megjelent. Előzetes hívás nélkül, ahogy mindig. A kulcs elfordult a zárban, és a folyosón felcsendült a hangja, túlzottan vidáman, mintha a saját lakásába lépne be.
— Andriskám, Nórácska, megjöttem! Hoztam ezt-azt Lillának!
A konyhában álltam, épp egy csészét mostam. Az ujjaim ösztönösen rászorultak a porcelánra, az ízületeim kifehéredtek. Mély levegőt vettem, letettem a csészét, megtöröltem a kezem. Nyugalom. Csak nyugalom.
Brigitta Pavlovna már a csizmáját húzta le, a kerekes bevásárlótáskája — zsúfolásig pakolva, sejtésem szerint olcsó édességekkel és kétes minőségű ruhákkal — elfoglalta az előszoba felét. András kilépett a szobából, az arcán a megszokott, vegyes kifejezés: öröm és feszültség.
— Anya, miért nem szóltál előre?
— Ugyan, minek az? Csak egy percre ugrottam be, megnézni az unokámat. Lillácska, megjött a nagyi!
Lilla bizonytalanul kukkantott ki mögülem, miközben Brigitta Pavlovna már hajolt is felé, túláradó lelkesedéssel kezdve kipakolni a táskájából az ajándékokat, amelyekkel azonnal magára vonta a figyelmet.