…a közöny csöndje zárta körül.
Azok az „ostoba kis képek”, a mozgó figurák, a bugyuta üdvözlőlapok nem véletlenül érkeztek. Ez volt Melinda szeretetnyelve. Így üzente: itt vagyok, lélegzem, nem feledkeztem meg rólad.
Ez volt az ő digitális szívverése.
És Márk volt az, aki egyszerűen lenémította.
Ha baj érte volna az anyját, talán sosem szerez tudomást róla. Hiszen saját kezűleg tiltotta meg neki, hogy jelezze: még él.
Vége.
Márk az egész vasárnapot otthon töltötte. Megjavította a sufni ereszét, újrahangolta a Wi‑Fi-t, és vett az anyjának egy új mobilt, nagy gombokkal, jól látható betűkkel.
Indulás előtt megállt az ajtóban.
— Anya… — szólalt meg halkan. — Küldj.
— Mit küldjek, kisfiam? — nézett rá értetlenül.
— Bármit. Kutyákat, képeslapokat, időjárást, süteményrecepteket. Minden egyes nap. Érted? Reggelente különösen. Tudnom kell, hogy nálad van „jó reggelt”. Nekem ez… létfontosságú. Bizonyíték arra, hogy itt vagy nekem.
Úton volt vissza a városba, amikor a telefonja megremegett.
Whatsapp. Anya.
Egy kép érkezett: egy pufók, szürke macska kalapban, kosár almával. Alatta a felirat: „Szerencsés utat, drágám!”
Márk elmosolyodott. Hónapok óta először igazán.
Elindította a hangüzenetet:
— Köszönöm, anya. A macska zseniális. Ha megérkezem, hívlak.
Tanulság:
A szülők túlzásnak tűnő üzenetei nem felesleges zajok. Ezek az utolsó vékony szálak, amelyek összekötik őket a világoddal — egy olyan világgal, ahol már alig jut nekik szerep. Ne vágd el ezt a fonalat. Mert eljön a nap, amikor a telefon végleg hallgatni fog, és bármit megadnál egyetlen butácska „Jó reggelt” feliratú képeslapért — de nem lesz már, aki elküldje.
Téged is bosszantanak néha a hozzátartozók képei az üzenetküldőkben?