Márk megrántotta az ajtót. Nem engedett: belülről volt bezárva.
— Anya! Anya, kérlek, nyisd ki!
Válasz helyett a verandán lévő ablakhoz ugrott, és betörte. Nem törődött vele, hogy az üveg felsérti a tenyerét; átbújt a nyíláson, és bent termett.
A házban dermedt csönd uralkodott. Csak a falióra kattogása szelte a levegőt, mint egy makacsul tovább verő metronóm.
A szobában Melinda a heverőn feküdt. Ugyanabban a régi, kifakult köntösben.
Aludt.
Márk odarohant, és megragadta a csuklóját. A bőre meleg volt.
Melinda résnyire felnyitotta a szemét. Zavaros tekintetében riadalom csillant.
— Márkocska? Te meg miért… történt valami? Baj van?
A férfi térdre rogyott, homlokát az anyja térdéhez szorította. Egész teste remegett.
— Anya… miért nem válaszoltál? Miért tűntél el? Miért nem voltál fent sehol?
— Hiszen te kérted… hogy ne írjak — suttogta tanácstalanul, miközben megsimította a haját. — A telefonom… biztos lemerült. Betettem a szekrénybe, és nem vettem elő. Féltem, hogy megzavarlak. Azt hittem, fontos dolgaid vannak.
Márk felkapcsolta a lámpát.
A szekrény polcán ott hevert a teljesen lemerült okostelefon.
Mellette egy iskolai füzet. Kinyitotta.
Ez volt az „el nem küldött üzenetek naplója”.
Melinda ide írta mindazt, amit neki szánt, de sosem mert elküldeni.
„Szerda. Márkocska, ma végre elállt az eső. Eszembe jutott, amikor együtt gombát szedtünk, még iskolás voltál. Beleestél egy pocsolyába, és nevettél. Szeretlek.”
„Csütörtök. Ingadozik a cukrom. Bevettem a gyógyszert. Nem akarlak terhelni, így is túl sok minden nyomja a vállad. Csak tudd, büszke vagyok rád.”
„Péntek. Apáddal álmodtam. Azt mondta, vigyázz magadra.”
Márk olvasta a remegő kézírással rótt sorokat, és érezte, ahogy benne lassan, könyörtelenül darabjaira hullik az a páncél, amely eddig megvédte attól, hogy igazán érezzen.