Egy könnycseppet törölt le a kötényével, majd törölte az estére félretett, „édes álmokat” kívánó képet. Sokáig babrált a billentyűzettel, mutatóujjal pötyögve a parányi betűket: „Jól van, Márk. Többet nem írok.” Aztán ezt is kitörölte. Minek bolygatni? Végül egyszerűen betette a telefont a szekrénybe, és rácsukta az ajtót.
Márk közben élvezte a csendet. Nem rezgett a zsebében semmi, nem ugrott fel értesítés, nem zúdultak rá értelmetlen videók. „Végre megértette” — futott át rajta az elégedett gondolat.
Eltelt tíz nap.
Szombat este egy kávézóban ült a munkatársaival.
— Az enyém tegnapelőtt átküldött egy videót, hogyan kell kompótot főzni — röhögött valaki. — Azt írta, jegyezzem le a receptet!
Nevetés hullámzott végig az asztalon.
Márk elővette a telefonját, megnyitotta az anyjával folytatott beszélgetést. Az utolsó üzenet tőle volt: „…EGYÁLTALÁN NE ÍRJ.” Alatta a státusz: „Utoljára online: 9 napja.” Valami megmagyarázhatatlan szorítás mart belé. Melinda sosem kapcsolta ki a telefonját; mindig azt mondta, mi van, ha egyszer hív, és ő nem veszi észre.
Hívta. Hosszú, nyúlós csörgés. Aztán: „Az előfizető nem elérhető.” Újra tárcsázott. Megint. A pánik hidegen, ragacsosan kúszott fel a gyomrától a torkáig.
Az éjszakai országúton száguldott, fittyet hányva minden korlátra. Közben felhívta Hajnalka nénit.
— Hajnalka, hol van anya?!
— Jaj, Márk… nem tudom. Három napja benéztem, azt hittem, elugrott a piacra. Sötétek az ablakok. Talán elment a testvéréhez vidékre?
Márk tudta: Melindának nincs testvére. Rajta kívül senkije sincs.
Hajnali fél négykor ért a kisvárosba. A ház komoran állt, a kapu résnyire nyitva. Megállt a tornácon, és a kilincs felé nyúlt.