– ANYA, FEJEZD BE EZEKET A KÉPEKET! Ne küldözgesd állandóan a „szép reggelt”, „legyen jó napod” feliratú vacakokat… Ettől lefagy a telefonom! Nem tudnál inkább csak akkor írni, ha tényleg van mondanivalód? Vagy egyáltalán nem írni, ha nincs? Dolgozom, nincs időm a kiskutyás verseidre!
Márk dühösen a kanapéra vágta a mobilt. A kijelző még mindig világított: egy plüssmackó vigyorgott rajta, alatta a felirat: „Mosoly sose tűnjön el az arcodról!”
Harminchat éves volt. Egy nagy tanácsadó cégnél osztályvezetőként dolgozott. A mindennapjai értekezletek, prezentációk, kimutatások és folyamatos értesítések zajában teltek, ahol minden percnek ára volt.
Az édesanyja, Melinda, egy kisvárosban élt, nagyjából kétszázötven kilométerrel arrébb. Nyolc hónappal korábban tanulta meg használni a WhatsAppot, amikor Márk odaadta neki a régi okostelefonját.
Attól a pillanattól kezdve Márk élete animált üdvözlőlapok végtelen sorozatává változott.
A reggelek elmosódott virágfotókkal indultak, az esték pedig elmaradhatatlan „jó éjszakát, gyerekek” üzenetekkel zárultak.
Eleinte udvariasan küldött vissza szívecskéket. Később már meg sem nyitotta őket. Ma viszont betelt a pohár.
Melinda elolvasta fia üzenetét.
„Ne írj egyáltalán, ha nincs mit mondani.”
Az ablakhoz lépett. Odakint apró, kitartó novemberi eső permetezett. Mit is írhatna neki?
Hogy a Druzsok nevű kutya megint átszökött a szomszédokhoz?
Hogy Hajnalka, a szomszédasszony ismét összeveszett az eladóval?
Vagy hogy reggel tizenkettőre ugrott fel a vércukra?
Ugyan kit érdekelné mindez egy olyan fiút, aki „üzleti stratégiákat épít”?
Melinda halkan felsóhajtott, és egy pillanatra a kezében tartotta a telefont, mintha nem tudná, hová tegye, mielőtt a csend lassan köré nem zárult.