– Elzavarni! – tört ki Márkból a parancs, ám Barnabás hirtelen leült elé, nyugodtan, mégis kérlelhetetlenül.
– Állj meg. Ne bántsd – mondta csendesen, de olyan hangsúllyal, amely nem tűrt ellentmondást. – Ezt mondtam. Enni fog. Pont.
Márk meghökkent, majd bizonytalanul ő is leereszkedett a földre. Barnabás ránézett, és halkan megkérdezte:
– Emlékszel, milyen voltál kölyökként?
Válasz nem érkezett, csak egy sóhaj.
– Akkor inkább maradj csöndben – zárta le Barnabás, majd a reszkető Leventéhez lépett. A nagy kandúr megkopott, jobb fülénél felszakadt fejével óvatosan megbökte a sírdogáló kiscicát.
Levente elhallgatott, felnézett a tekintélyt parancsoló alakra, aztán ösztönösen menekülni próbált. Nem jutott messzire: Barnabás finoman, mégis határozottan a fogai közé fogta a tarkóját, és maga elé ültette, az első mancsai közé.
A sovány, piszkos kölyök riadtan bámult fel rá, amikor a hatalmas macska váratlanul dorombolni kezdett, majd gyengéden végignyalta. Levente szinte azonnal megolvadt.
– Mama… anyukám! – csuklott fel. – Hol voltál ilyen sokáig? Kerestelek… sokáig nem jöttél. Elbújtam, aztán már nagyon éhes lettem…
– Anyuka? – nevetett fel Márk.
Válaszul Barnabás lekevert neki egy gyors fülest. Márk hátrébb ugrott, és úgy tett, mintha csak nézelődni akarna; nyilvánvaló volt, ki az erősebb.
Levente időközben az újonnan talált „mamához” dörgölőzött, az ételről teljesen megfeledkezve.
– Kisfiam – szólalt meg Barnabás megenyhülve –, az anyukád azt szeretné, ha ennél. Nézd csak, mennyi mindent készítettek neked.
A kiscica még egyszer hozzásimult, aztán falatozni kezdett. Barnabás mellé állt, és éberen pásztázta a környéket. Ekkor lépett ki az üzletből Lilla néni. Megállt, elérzékenyült, és gyorsan megtörölte a szemét, majd előhúzott egy frissen vásárolt halat – kicsit, szálka nélkülit.
– Micsoda gondoskodó anyuka – mosolygott, miközben megsimogatta Barnabást, aki cserébe olyan pillantást vetett Márkra, hogy az azonnal lenyelte a gúnyt.
Így kezdődött minden. Levente családra talált. Barnabás tisztára nyalogatta a bundáját, a kicsi pedig boldogan játszott a hosszú farokkal. Az étel egyre több lett, Márk pedig már nem morgott – sőt, néha csatlakozott a játékhoz. Az emberek szíve meglágyult, a szatyrok újra meg újra finomságokkal teltek meg… Barnabást azonban egy gondolat nem hagyta nyugodni: közeledett az ősz vége, és tudta jól, hogy a hideg esők után elkerülhetetlenül megérkezik a fagyos tél.