…majd visszaültem az asztalhoz, és újra a laptop felé fordultam. Az ujjaim gépiesen ütötték a billentyűket, noha a monitoron csak egy megnyitott hírfolyam görgetése látszott. Dolgoztam — vagy legalábbis úgy tettem.
Hallottam, hogy még ott toporog mögöttem egy darabig. Aztán halkan morgott valamit maga elé, végül visszacsoszogott a szobájába. Az ajtó tompán bevágódott.
A hajdinához egész estig hozzá sem nyúltam. Nyugodtan végeztem a feladataimat, mintha mi sem történt volna. Később elmentem Marcellért az óvodába, megvacsoráztattam, játszottunk egy kicsit. Ilona ki sem mozdult a szobájából. Gergő munka után ért haza. Anyja rögtön elé sietett, kisírt szemmel, remegő hangon adta elő neki a történetet. Nem sokkal később Gergő megjelent a konyhában, az arca feszült volt.
— Ez most mi volt? — kérdezte. — Anya teljesen kiborult. A kanapé meg bűzlik a hajdinától.
Ránéztem. Ugyanolyan higgadtan, mint reggel Ilonára.
— És tegnap este mi volt? Amikor vendégek előtt kijelentette, hogy én csak eszem és alszom. Akkor te is sokkot kaptál? Vagy inkább kényelmetlen volt, ezért kimenekültél az erkélyre?
Megpróbált válaszolni, de végül csak tátogott. Elfordította a tekintetét.
— Hát… ő már idős… nem rosszindulatból…
— Teljesen mindegy, miből — vágtam közbe. — Az számít, hogy hallottam. És reagáltam. Úgy, hogy ő is értse. Ha szeretnéd, segíthetsz neki lemosni a kis trónját. Én pedig takarítok, ahogy ígértem.
Felálltam, elővettem a vödröt, rongyokat, gumikesztyűt. Beléptem a szobába. Ilona az ablaknál ült háttal nekem. A kanapén egy hatalmas, ragacsos folt éktelenkedett. Szó nélkül nekiláttam. Kimerítő és undorító munka volt: a hajdina minden varrásba beleette magát. Két és fél órán át súroltam, térdelve, kefével. Egy szó sem hangzott el.
Amikor végeztem, és kiöntöttem a piszkos vizet, a kanapé tiszta volt. Nedves, de tiszta. A folt és a szag eltűnt.
Eltelt egy hét. Ilona alig szól hozzám. Megjegyzéseket sem tesz. Nem kommentálja az életemet. Csak csendben jár-kel a lakásban, kerül engem, mintha nem a menye lennék, hanem valami halk, kiszámíthatatlan természeti jelenség — mondjuk egy hirtelen jégverés.
Tegnap este meghallottam, ahogy telefonon beszél az egyik barátnőjével. Suttogott, de egy mondat tisztán átszűrődött:
— …kiderült, hogy vasból van a gerince… nem hagyja magát…
Nem szóltam semmit. A konyhában ültem, teát ittam, és kifelé néztem az ablakon. Hamarosan kifizetjük a hitelt. Hamarosan elköltözünk. Addig pedig béke van. És ez most a legfontosabb. Nem küzdök tovább. Várok. És éjszakánként végre alszom. Mélyen. Nyugodtan.