A lavór ott maradt a kanapé mellett, a kanalat gondosan ráfektettem a tetejére. Megtöröltem a kezem, mintha csak befejeztem volna valami hétköznapi házimunkát. Visszamentem a konyhába, leültem a laptop elé, és megnyitottam a munkámat. Pontosabban: úgy tettem, mintha dolgoznék.
Pontban tíz órakor kinyílt Ilona hálószobájának ajtaja. Percre pontos volt, mint mindig. A megszokott köntösében lépett ki, a haját már az éjszakára összetűzve, kissé merev tartással. Átsétált a konyhán, biccentett felém, vizet engedett, teát készített magának. Minden mozdulata rutinból ment. Ezután, ahogy minden este, elindult vissza a szobájába, hogy eligazítsa a párnákat a kanapén.
Nem követtem. A helyemen maradtam, és figyeltem.
Először semmi nem történt. Teljes csend. Olyan hosszú volt, hogy szinte számoltam a másodperceket. Talán tizenöt is eltelt. Aztán megszólalt egy hang, amit lehetetlen volt félreérteni: valahol félúton egy fuldokló szipogás, egy köhögés és egy rikácsoló madárhang között. Rögtön utána tompa csattanás hallatszott – valószínűleg a lavór esett fel. Majd kapkodó léptek, mezítlábas dobogás a parkettán.
Ilona kiviharzott a folyosóra. Az arca szinte hamuszürke volt, a szemei ijedten kidülledtek. Reszkető kézzel mutatott a szoba felé, rám meredt.
— Ez… ez micsoda?! — hebegte. — Te csináltad?!
Lassan elhúztam a széket az asztaltól, nyugodtan felálltam, és ránéztem.
— Mi történt, Ilona?
— A kanapén! Az én kanapémon! Mi ez az egész?!
— Ja, az — mondtam közömbösen, mintha csak most jutna eszembe. — Hajdina. Gondoltam, ott reggelizem. Kényelmes hely. Enni meg aludni, ugye, ahogy tegnap mondtad. Most eszem. A te kanapédon. Tényleg praktikus.
Szótlanul állt, tátott szájjal. Látszott rajta, hogy a szavak nem jutnak el hozzá. Csak az arcomat nézte, hallotta az egyenletes hangomat, és nem értette, mi történik.
— Teljesen elment az eszed! — préselte ki végül. — Ez egy kanapé! Tönkretetted! Tönkrement!
— Tönkre? — kerekítettem el a szemem. — Ugyan már. Ki lehet takarítani. Szerintem három óra alatt megvan, ha rendesen csinálja az ember. Víz, rongy, valami tisztítószer. Le kell ülni, és megcsinálni. Munka kérdése.
Szándékosan nyomtam meg az utolsó szót. A folyosó két végéről néztük egymást. A tekintetében először düh villant, aztán pánik, végül tanácstalanság. Akkor értette meg. Nem hiszti volt, nem idegösszeomlás. Ez válasz volt. Hideg, kiszámított, kézzelfogható. Pont olyan, mint az ő tegnapi mondatai.
— Takarítsd el! Azonnal! — már nem ordított, a hangja remegett.
— El fogom — bólintottam. — Természetesen. Csak nem most. Most dolgozom. Nem tölthetem az egész napot evéssel meg alvással, igaz? Pénzt kell keresni. A hitelre. Hogy minél előbb el tudjak költözni. Ha akarod, nekiállhatsz te is. Vagy megvárod, amíg felszabadulok. Napközben. Inkább estefelé.
Ekkor lassan megfordultam…