…addig, amíg le nem jár a lakáshitel, és végre el nem költözünk.
Csakhogy az a mondat, hogy „csak eszik meg alszik”, egyetlen mozdulattal áthúzott mindent. Ez már nem háztartási megjegyzés volt, nem afféle morgás. Nyilvános ítélet lett rólam mint emberről. Mint anyáról. Mint a fia feleségéről. Távmunkában dolgozom könyvelőként, a napom hajnal hatkor indul, amikor Marcell még alszik, és gyakran jóval éjfél után ér véget, amikor a házimunka után befejezem a jelentéseket. „Eszik.” Reggel nyolckor kapok be valamit, amikor Marcell már mesét követel, többnyire egy rohanva elfogyasztott szendvicset. Ebédelni kettő körül tudok, gyorsan, az alvásidejében. Vacsorázni pedig akkor, amikor mindenki más már végzett. „Alszik.” Éjjel egykor kerülök ágyba, fél hatkor kelek. Minden egyes nap. Három éve megszakítás nélkül.
Másnap reggel is a megszokott időben ébredtem, fél hatkor. Főztem egy kávét, leültem a számítógép elé. De nem nyitottam meg a munkát. Gondolkodni kezdtem. Hideg fejjel, érzelem nélkül. Sorra vettem Ilona szokásait, apró rigolyáit, gyenge pontjait. Végül megálltam egynél. A legfontosabbnál.
Ilona rajong a kanapéjáért. Nem egyszerű bútordarab. Az az ő trónja, a főhadiszállása. Régi, perzsaszín árnyalatú, magas háttámlával. Órákat tölt rajta: tévét néz, olvas, délután elszundít. Mindig letakarja egy külön kendővel, nehogy poros legyen. Reggelente első dolga eligazítani rajta a párnákat. Ez szent szertartás nála.
Nyolckor Marcell felébredt. Megreggeliztettem, összekészítettem az óvodába. Gergő elindult dolgozni. Az anyósa rendszerint csak tíz körül kel fel. Volt időm.
Bementem a szobájába. Odaléptem a kanapéhoz. Óvatosan, szinte tisztelettel levettem róla az összes párnát, a takarót, azt a bizonyos kendőt is. Mindent egy kupacba raktam a fotelre. Aztán a konyhába mentem, elővettem a legnagyobb fazekat, teleengedtem vízzel, és feltettem a tűzhelyre. Amikor felforrt, beleöntöttem egy lavórba. Hozzáadtam egy csomag legolcsóbb hajdinát a készletből. Nem a felét. Az egészet. Ötszáz grammot. Megkevertem. A szemek dagadni kezdtek, a víz opálossá vált.
Fogtam a még meleg lavórt, és visszavittem Ilona szobájába. Letettem a földre. Elővettem egy nagy kanalat, és lassan, egyenletesen elkezdtem eloszlatni a megpuhult hajdinát a kanapé ülőfelületén. A közepét teljesen befedtem. Vastag, nedves, ragadós réteg lett belőle. Tíz percig tartott. A hajdina tapadt, szétfolyt. A látvány meglehetősen bizarr volt. Olyan szaga lett, mint egy menzának.
A maradékkal teli lavórt a kanapé mellé tettem, a kanalat pedig gondosan ráhelyeztem, majd egy pillanatra megálltam, mielőtt visszamentem volna a konyhába.