Ilona, az anyósom, tegnap este mondta ki ezt a mondatot. Nem mellékesen, nem félhangosan: kimérten, hangsúlyozva, mintha pohárköszöntőt mondana. A konyhában ültünk, teát ittunk az ő két barátnőjével. Én a mosogatónál álltam, háttal az asztalnak, és mostam az edényeket. A beszélgetés valami kerttel, palántákkal, hétvégi házzal kapcsolatos dologról folyt, nem figyeltem oda, elengedtem a fülem mellett. Aztán Ilona kivárta a pillanatot, amikor csend lett. Szinte érezhető volt, hogy direkt vár. Ekkor szólalt meg, mindenkinek címezve, de egyenesen a hátamnak beszélve:
– Ugyan mit várhatunk tőle? Eszik meg alszik, ennyi az egész munkája.
Egy tányér volt a kezemben. Azt vettem észre, hogy az ujjaim elhidegülnek, a porcelán csúszóssá válik. Nagyon lassan, túlzott óvatossággal tettem le a csepegtetőre. Megtöröltem a kezem a konyharuhában, majd megfordultam. Három tekintet szegeződött rám egyszerre: Ilonáé és a két barátnőé. Nem gúny volt bennük, inkább valami száraz, tárgyilagos érdeklődés, mintha egy tényt állapítottak volna meg. Igen, tessék, ez a helyzet. Gergő éppen akkor lépett ki az erkélyre rágyújtani. Mintha előre megérezte volna, hogy kellemetlen percek következnek, és időben eltűnt.
Nem szóltam egy szót sem. Ránéztem Ilonára, biccentettem, mintha az időjárás-előrejelzéssel értenék egyet, majd kimentem a konyhából. Aznap éjjel nem aludtam. Gergő mellett feküdtem, ő békésen horkolt, én pedig a plafont bámultam. A „eszik és alszik” kifejezés újra és újra visszatért, mint egy megakadt lemez. Minden szó külön vágás volt, apró, pontos metszés.
Ilona lakásában élünk. Ez lényeges. Nem a sajátunkban, nem albérletben, hanem az övében: egy háromszobás, régi, paneles hangulatú lakásban. Három éve költöztünk ide, amikor megszületett a fiunk, Marcell. Akkoriban Gergővel egy egyszobás lakásunk volt a város szélén, hitellel terhelve. Ilona javasolta, hogy menjünk hozzá: „Költözzetek ide, segítek a gyerekkel, ti meg fizessétek a hitelt, gyorsabban letudjátok.” Akkor ez mentőövnek tűnt. Akkor még.
Az ő segítsége többnyire abban merült ki, hogy ha jó kedve volt, néha játszott Marcelllel. Viszont az életem felett teljes ellenőrzést vezetett be. Mit főzök, hogyan takarítok, mibe öltöztetem a gyereket, mennyit költök élelmiszerre, mikor fekszem le. Gergő legyintett: „Anyám ilyen, szeret irányítani, ne vedd a szívedre.” Én nem is vettem. Tűrtem. Igyekeztem alkalmazkodni, kényelmes lakótárssá válni. Hallgattam, amikor a megjegyzései fájtak. Mosolyogtam. Ez volt az az állapot, amikor mindent értettem, de vittem tovább. Tudtam, hogy vendégek vagyunk. Hogy ez az ő terepe. Hogy alkalmazkodni kell, amíg el nem jutunk odáig, hogy…