— Halkan, de kérlelhetetlenül válaszolta. — Te nem tetted meg. Így nekem kell.
— Egy család a kompromisszumokra épül! — csattant fel Gergő.
— Kompromisszum az, amikor mindkét fél enged valamiből — Nóra előrehajolt, tekintete éles lett. — Nálunk viszont mindig én adtam fel. Az időmet. A nyugalmamat. Az otthonomat.
— Túldramatizálod.
— Nem, Gergő. Csak végre nem kicsinyítem le azt, ami történt.
A férfi felállt, idegesen végigmért a szobán, majd megállt az ablaknál.
— Nem tudom cserbenhagyni anyámat.
— Erre nem is kérlek — felelte Nóra nyugodtan.
— De te nem vagy hajlandó elfogadni őt.
— A saját lakásomban nem — mondta határozottan.
— Akkor zsákutcában vagyunk?
Nóra hosszan nézett rá, mintha mérlegelné az utolsó illúziókat is. Aztán bólintott.
— Igen. És ezt ki kell mondanunk.
— Te ezt már eldöntötted? — kérdezte Gergő halkan.
— Igen.
— Mióta?
— Valahol a „beszéljünk az ünnepek után” üzeneted és január elseje között — felelte őszintén. — Amikor egyedül ültem, hallgattam, ahogy a szomszédok újévet ordítanak, és rájöttem: békés vagyok. Először nagyon régóta.
— Békében… nélkülem?
— Igen.
Gergő visszaült. Megrogyott a válla.
— És most mi lesz?
— Most elválunk — mondta Nóra tárgyilagosan. — Csendben. Veszekedés nélkül. Osztozkodás nélkül. Egyszerűen vége.
— És ha megpróbálnám megváltoztatni mindezt?
— Próbáltad már — rázta meg a fejét. — Csak nem értünk, hanem azért, hogy mindenkinek kényelmes legyen. Nekem sosem.
— Szeretlek.
— Tudom. De a szeretet kevés, ha nincs benne tisztelet.
A csend súlyosabb volt bármilyen mondatnál. Odakintről lapát csikorgása hallatszott, valaki a havat takarította.
— Elköltözöm — szólalt meg végül Gergő. — Ma.
— Rendben.
— Nem kérdezed, hova?
— Ez a te döntésed — felelte. — Ahogy eddig is minden.
Bólintott, majd a hálóba ment összepakolni. Negyven perc múlva a bejáratnál állt a táskával.
— Ha esetleg… — kezdte.
— Ne — szakította félbe Nóra szelíden, mégis határozottan. — Ne hagyj nyitva „ha esetleg”-eket. Így könnyebb becsukni az ajtót.
Utolsó pillantást vetett rá.
— Kemény lettél.
— Őszinte — válaszolta.
Az ajtó becsukódott.
Egy hónappal később gyorsan kimondták a válást. Felesleges jelenetek nélkül. A bíró rutinkérdéseket tett fel, rutinválaszokat kapott.
Nóra kilépett az utcára, mélyet lélegzett a hideg levegőből. Január fakó volt, mégis tiszta.
Nem romboltam le a családomat. Csak abbahagytam, hogy kényelmes legyek.
Megrezdült a telefonja. A barátnője volt.
— Na?
— Kész — mondta Nóra. — Szabad vagyok.
— Akkor élj.
Zsebre tette a telefont, elindult a havas járdán, és hosszú idő után először nem azon gondolkodott, kinek mivel tartozik, hanem azon, ő maga mit szeretne.
És ennél jobb évkezdetet elképzelni sem lehetett.