A kimondatlan feszültségek és elhalasztott döntések súlya ott maradt a levegőben. Nóra számára világossá vált: az idei újév nem valamiféle tiszta lap lesz, hanem egy kiindulópont, ahonnan már nincs visszaút a régi rendhez.
Gergő végül január ötödikén lépte át újra a lakás küszöbét. Nem elsején, nem másodikán – hanem akkor, amikor az ünnepi kábulat már elpárolog, és csak az a kellemetlen, ragacsos érzés marad az emberben, hogy valami félrement. A saját kulcsával nyitott ajtót, óvatosan, nesztelenül, mintha előre tudta volna, hogy most nem szabad zajt csapni.
— Itthon vagyok — mondta halkan az előszobának.
— Hallom — érkezett a válasz Nórától a nappali felől. — Vedd le a cipőd.
Bent mindent ugyanazzal a precíz mozdulattal tett a helyére, ahogy régen, amikor még hitt benne, hogy ezek az apró figyelmességek számítanak. A kabát a fogasra került, a cipők egymás mellé. Ajándékos szatyor nem volt nála.
— Boldog új évet… utólag — jegyezte meg feszengve, benézve a szobába.
— Neked is — felelte Nóra, fel sem állva a kanapéról. — Milyen volt édesanyádnál?
— Rendben — vágta rá túl gyorsan. — A szomszéd segített a fűtéssel. Egyelőre.
— Az „egyelőre” nála állandó állapot — biccentett Nóra. — Ülj le. Ha már hazajöttél.
Gergő leült, és néhány pillanatig csak nézte a padlót, mintha erőt gyűjtene.
— Nóra… beszélnünk kell — kezdte. — Nyugodtan. Ordítás nélkül. Felnőtt módon.
— Pont ezt szeretném én is — nézett rá egyenesen a nő. — Nem akarok több veszekedést. Tisztánlátást akarok.
— Megváltoztál — mondta ki végül Gergő. — Régen engedékenyebb voltál.
— Nem — válaszolta Nóra higgadtan. — Régen lenyeltem mindent.
— Ugyanaz a kettő!
— Nem, Gergő. A türelem az, amikor tudod, miért viselsz el valamit. Én csak azért hallgattam, mert féltem az összeütközésektől.
— Most már nem félsz?
— Most attól félek, hogy öt év múlva felébredek, és rájövök: nem a saját életemet éltem.
Gergő félrenézett.
— Anyám azt mondta, hogy teljesen kizártad őt.
— Senkit nem zártam ki — sóhajtott Nóra. — Csak nem akarok az ő elképzelései szerint élni.
— Idős ember.
— Hatvanöt éves. Amikor akarja, energikusabb nálunk kettőnknél együtt.
— Igazságtalan vagy vele.
— Lehet. De őszinte.
Gergő nagyot fújt.
— Tudod, mit mondott nekem január elsején?
— Van egy sejtésem.
— Azt, hogy ha téged választalak, őt elveszítem.
Nóra lassan felvonta a szemöldökét.
— És ezért jöttél ide, hogy ezt továbbadd?
— Nem — rázta meg a fejét. — Azért jöttem, mert rájöttem: választás elé állítanak. Mindketten.
— Én nem állítottalak választás elé — vágta rá keményen Nóra. — Én csak meghúztam a határaimat.
— Nem ugyanaz?
— Nem. Ezek az én életem feltételei.
— Te mindig magadat teszed az első helyre — mondta keserűen Gergő.
Nóra egy pillanatra elhallgatott, majd lassan előrehajolt, mintha pontosan tudná, hogy innen a beszélgetés már nem kerülheti el az igazi töréspontot.