Nem „a miénkbe”. Az enyémbe. És a válaszom továbbra is nem.
— Még csak beszélni sem vagy hajlandó róla?! — csattant fel Gergő.
— Három éve erről beszélünk, Gergő — felelte Nóra halkan, de szilárdan. — Minden decemberben. Csak a csomagolás változik, a lényeg soha.
— Egyszerűen rettegsz a felelősségtől! — vágta oda. — Neked kényelmesebb falat húzni, és kijelenteni, hogy „ehhez nincs közöm”.
— Mert valóban nincs — mondta nyugodtan. — Nem mentem férjhez az édesanyádhoz. És nem egyeztem bele abba sem, hogy hárman éljünk együtt.
Gergő felpattant a székről.
— És ha azt mondom, hogy enélkül nincs tovább? Hogy akkor vége mindennek? Mit lépsz?
— Akkor — Nóra egy pillanatra sem kapta el róla a tekintetét — ez azt jelenti, hogy eddig sem haladtunk sehová.
A csend hirtelen sűrű lett, tapadós, mintha megállt volna a levegő. Odakint valaki tűzijátékot eregetett: túl korán, ügyetlenül, nevetségesen, ahogy az a lakótelepeken szokás december közepén.
— Most zsarolsz engem? — kérdezte Gergő alig hallhatóan.
— Nem. Most először mondom ki őszintén, amit gondolok.
— Elegem van abból, hogy kettőtök között őrlődöm — fakadt ki, és végigsimított az arcán. — Tényleg elegem van. Anyám nyomást gyakorol, te is. Én meg ott állok középen, mint egy szerencsétlen.
— Én nem helyezek rád nyomást — rázta meg a fejét Nóra. — Csak nem mondok igent.
— Neked ez ugyanaz. Ha nem a te elképzelésed szerint alakul valami, az már ellened irányul.
— Nem. Ha nem a te elképzelésed szerint történik, akkor én leszek a gonosz. Az önző. Az érzéketlen.
— Te nevezed magad így.
— Nem, Gergő. Ezt te ragasztottad rám. Már jó ideje.
Visszaült, a tekintetét az asztal lapjára szegezte.
— Ma azt mondta — kezdte tompán —, hogy ha így mennek tovább a dolgok, a ház úgyis rám marad. Csak nem biztos benne, hogy megéri.
Nóra lassan felemelte a fejét.
— Akkor végre kimondtuk, miről is van szó valójában.
— Ne kezdd el.
— Nem kezdem. Figyelek. De most nem azon jár az eszed, hogyan lehetne segíteni neki, hanem azon, mi lesz később.
— Ez nem igaz!
— De igen. Te is tudod.
Gergő hirtelen felállt.
— Tudod mit? Elmegyek hozzá. Most azonnal. Te pedig gondolkodj el ezen. Alaposan. Újév közeleg, Nóra. Nem ez a legalkalmasabb idő ultimátumokra.
— Ez nem ultimátum — mondta halkan, miközben a férfi már az ajtó felé indult. — Ez a határ. Az enyém.
Az ajtó becsapódott.
A csend is tud döntés lenni.
Nóra egyedül maradt. A konyhában keveredett a tea illata a résnyire nyitott ablak hidegével. Valahonnan a szomszéd lépcsőházból karácsonyi reklám zaja szűrődött át a tévén.
Leült, és két kézzel átölelte a bögrét.
Minden december ugyanígy kezdődött. Csak idén döntött úgy, hogy nem tesz többé úgy, mintha ez így rendben lenne.
A telefon néma maradt. Az óra kattogott. Odakint vizes hó hullott.
Egy órával később üzenet érkezett.
„Anyánál vagyok. Komolyan beszélnünk kell. Az ünnepek után.”
Nóra lezárta a kijelzőt.
— Az ünnepek után — ismételte félhangosan. — Természetesen.
Már pontosan érezte: innen minden nehezebb lesz, és a csendes szünet csak egy újabb kezdet előjele.