— Tisztában vagy vele egyáltalán, mit mondtál az előbb? — Gergő a konyha közepén állt, kabátban, cipőben, a telefonját szorongatva, mintha csak egy pillanatra ugrott volna be. — December van. Közvetlenül szilveszter előtt vágod ezt hozzám.
— Teljesen tisztában vagyok vele — felelte Nóra higgadtan, majd ivott egy kortyot a már kihűlt teából. — Pont ezért most mondom, nem majd valamikor később.
— Később? Az mikor lenne? Amikor anyám végleg átfagy a házában? — emelte fel a hangját. — Vagy amikor ágynak esik?
— Gergő, hagyjuk ezt a drámai előadást — nézett rá egyenesen Nóra. — Most jöttél el tőle. Él, jár, beszél, és a te szavaiddal élve „csak panaszkodik”.
— Nem panaszkodik, segítséget kér! Az nem ugyanaz!
— De igen — tette le a bögrét Nóra. — Azt szeretné, hogy minden úgy legyen, ahogy neked kényelmes. Te pedig ezt úgy akarod megoldani, hogy nekem kerüljön valamibe.
Gergő idegesen felnevetett, a mosolya inkább grimasz volt.
— Na tessék, megint kiforgatsz mindent. Csak annyit mondtam, hogy anyának nehéz egyedül. Tél van, hó, régi ház. Ebben mi a csavarás?
— Én pedig csak annyit mondtam, hogy ezt nem akarom a nyakamba venni — válaszolta nyugodtan, de határozottan. — Sem testileg, sem lelkileg.
— Akkor kinek kellene?! — lépett közelebb Gergő. — Egyedül csináljam? Szerinted acélból vagyok?
— Felnőtt férfi vagy — vont vállat Nóra. — És ő a te édesanyád. Nem tartalak vissza. Menj, segíts, intézd, ahogy jónak látod.
— Most viccelsz velem? — csattant fel, majd felnevetett. — Te itt ülsz a meleg lakásodban — ami mellesleg a te lakásod —, az anyám meg fázik, és te csak annyit mondasz, hogy „hát menj”?
— Azt mondom, ne rángass bele olyasmibe, amiben nem akarok részt venni — felelte Nóra keményen. — Ez az őszinte válasz.
Gergő lerántotta a sapkáját, és dühösen a komódra dobta.
— Ezért nem kedvel téged anya. Már az elején megmondta: „Hideg ez a nő, Gergő. Semmi nem érdekli igazán.”
— Üzeld meg neki — állt fel Nóra —, hogy nem kötelességem megfelelni neki. És az sem, hogy az ő elvárásai szerint éljem az életemet.
— Hallod magad?! — szinte kiabált. — Ez család! Normális emberek decemberben összetartanak, segítik egymást, együtt készülnek az ünnepekre!
— Pontosan — mosolyodott el fanyarul Nóra. — Normális emberek. Nálunk viszont minden december ugyanarról szól: az anyádról, a házáról, a gondjairól, és rólad, aki úgy tesz, mintha nekünk nem lenne közös életünk.
A decembernek mandarinszaga volt, és feszültséggel telt meg a levegő.
— Nóra — halkította le a hangját Gergő, majd leült vele szemben. — Próbáljunk meg emberségesen beszélni. Mindjárt itt az újév. Egyedül van. Legalább az ünnepekre hozzuk ide.
Nóra lassan vett egy mély levegőt.
— Ismételd meg.
— Csak átmenetileg — bizonytalankodott el. — Pár hónapra. Amíg tartanak a fagyok.
— Az én lakásomba? — kérdezte vissza.
— A miénkbe — javította ki reflexből.
— Nem — zárta le Nóra röviden, és a hangjából egyértelmű volt, hogy erről a kérdésről nem most, és nem így fog döntés születni.