A lendületből végül belehuppant a sárba. A földhöz csapódás csak még jobban felbőszítette: feltápászkodott, bosszúsan paskolta le a koszt a térdéről, amikor észrevette, hogy Levente áll mellette.
– Hadd segítsek – nyújtotta a kezét mosolyogva. – Láttam az egészet. Úgy tűnik, az a kölyök beléd esett.
– Tudom én azt – morogta Nóra kelletlenül.
– És te mit érzel?
– Én… én csak téged szeretlek – bukott ki belőle hirtelen, mintha megijedt volna a saját szavaitól is.
A levegő megdermedt köztük. Levente hosszasan a szemébe nézett, majd csendesen, mégis határozottan megszólalt:
– Figyelj, Nóra. Térjünk vissza erre a kérdésre öt év múlva. Addig maradjon kettőnk titka, rendben?
Ez a válasz szinte szárnyakat adott neki. Bár ritkán találkoztak – Levente egyetemi évei zsúfoltak voltak, építőtáborokat vezetett, nyaranta hosszú időre elutazott –, sosem feledkezett meg róla. Mindig hozott valami apróságot, gyakran könyvet. Nóra más lányt nem látott mellette, és hitt benne, hogy nincs senkije. Csak később értette meg: Levente a jövendőbelije önérzetét óvta.
A ballagás után újra előkerült a régi ígéret. Két évvel később összeházasodtak. Azóta is együtt vannak – immár huszonhét éve.