A középiskolás években Levente körül egyre gyakrabban bukkantak fel lányok. Nóra ezt belül nehezen viselte, mégis igyekezett semmit sem mutatni belőle. Tisztában volt vele, hogy az öt év korkülönbség automatikusan a „kislány” szerepébe tolja, és így a szerelemről beszélni csak nevetséges álmodozásnak tűnne. Lassan eltávolodtak egymástól: hosszú időn át szinte párhuzamos életet éltek, közös témáik elfogytak, majd Levente leérettségizett és egyetemre ment. Egy alkalommal azonban váratlanul megjelent Nóránál, és arra kérte, segítsen megfogalmazni egy születésnapi köszöntőt az egyik évfolyamtársának, egy bizonyos Diánának.
Nóra mosolyogva segédkezett, miközben csendben szenvedett attól a felismeréstől, hogy a köztük lévő szakadék egyre csak nő. Könnyen lehet, gondolta, hogy gyermekkora bálványa, a tökéletes herceg hamarosan talál magának egy vele egykorú menyasszonyt. Mégis makacsul kapaszkodott abba az álomba, hogy egyszer, valamikor, mégis egymásra találnak.
Abban a tavaszban nagyjából tizennégy éves lehetett. Egy padon ült, barátnőjét várva, amikor hirtelen azt érezte, mintha valami a nyaka mögé hullana. Hátranézett: a szomszéd udvarból való Botond ólálkodott mögötte, telemarkolt zsebéből magokat szórva rá. Nóra felpattant, dühösen eredt a fiú után, ám a felázott, esőtől csúszó ösvényen hirtelen megcsúszott, és elvesztette az egyensúlyát.