Levente végül könyvet választott a polcról. Átmentek a szülei szobájába, ahol a mennyezetig érő könyvesállvány sorakozott, és hosszas nézelődés után egy mesegyűjteményt húztak ki, amelynek címe „Varázslatos történetek” volt. Levente kényelmesen elhelyezkedett, és hangosan olvasni kezdett. Nóra eleinte figyelmesen hallgatta, majd annyira elringatta a történet, hogy észrevétlenül elnyomta az álom. Csak akkor ébredt fel, amikor az édesanyja érte jött.
Levente szülei azonnal a kislány védelmére keltek.
– Ne szidja meg, kérem, a mi fiunk is folyton elveszítette a kulcsait elsőben – mondták mentegetőzve.
– Nincs is miért – felelte Nóra anyukája nyugodtan. – Nem elvesztette, csak otthon hagyta.
Ettől a naptól kezdve Nóra egyre gyakrabban megfordult a szomszédban, az anyukák is összebarátkoztak. Levente a korkülönbség ellenére mindig talált neki elfoglaltságot, játszott vele, meséket olvasott fel, és ennek köszönhetően a kislány megszerette a könyvek világát.
Az udvaron Levente gondoskodóan vigyázott rá, igazi nagytestvérként viselkedett. Nóra persze gyermeki, önzetlen rajongással nézett fel rá: számára Levente volt a példakép és a megkérdőjelezhetetlen tekintély. Az édesanyja ezt gyakran ki is használta, ha hatni akart a lányára, mert Levente szavain Nóra sosem vitatkozott, feltétel nélkül hitt bennük.
Amikor a matematika nehézzé vált, a szomszéd fiú segített a feladatokban, átnézte a leckéket, türelmesen magyarázta, amit nem értett. Aztán Levente lassan felnőtt, és ezzel együtt minden elkezdett megváltozni.