Egy téli napon Nóra elhagyta a lakáskulcsát. Ez akkoriban egy elsős számára egyáltalán nem számított ritkaságnak. Tanítás után még maradt egy kicsit szánkózni az iskola melletti dombon, alaposan átfázott, mire hazaért. A lépcsőház ajtajánál azonban hirtelen megdermedt: a zsebében nem volt ott a kulcs.
Leült a bejárat melletti padra, és várni kezdte az édesanyját. Már előre érezte a fejmosást is, hiszen szeptember óta ez volt a harmadik alkalom, hogy elveszített egy kulcsot, és a nyakba akasztható zsinórok sem váltak be. Amikor a lépcsőházból kilépett Levente, Nóra szeme megtelt könnyel, de még időben összeszedte magát. A fiú idősebb volt, ugyanazon az emeleten lakott, és az udvaron mindenki ismerte, mint azt, aki mindig kiállt a kisebbekért. Bevásárlásból jött vissza, és amikor látta, hogy a hátizsákos kislány mozdulatlanul üldögél, megszólította:
– Miért ülsz itt egyedül? Teljesen átfagytál.
– Elhagytam a kulcsomat – szipogta Nóra. – Otthon sincs senki, megint nagy baj lesz.
– Gyere át hozzánk, majd kitalálunk valamit – mondta Levente határozottan.
Gyorsan írtak egy cetlit Nóra anyukájának, és a lakásajtóba csúsztatták, hogy azonnal észrevegye. Tíz perc múlva a kislány már a szomszéd konyhájában ült, és jóízűen kanalazta a forró borscsot. A tea és a ropogós karikák után Levente elmosolyodott, és azt javasolta, hogy addig se unatkozzon, válasszanak valami olvasnivalót, amivel elterelhetik a figyelmét a történtekről.