Az asztalon heverő papírról azonnal felismerte Nóra kézírását. Nem volt rajta megszólítás, sem búcsúzkodás, csak két rövid, metszően hideg mondat:
„Elviszem a dolgaimat. Ne keress.”
Gábor ujjai görcsösen rászorultak a cetlire. Egyetlen mozdulattal összegyűrte, majd dühösen a szoba sarkába hajította. A következő pillanatban már a bárszekrénynél állt. Elővette a whiskysüveget, töltött egy poharat egészen peremig, és minden hezitálás nélkül lehajtotta. Nem evett hozzá semmit. Érezte, ahogy az alkohol égető forrósága végigfolyik a torkán, szétárad az ereiben, mégsem volt képes feloldani azt a jeges szorítást, ami belülről marcangolta.
A telefon szinte megőrült. Újra és újra rezgett, villogott. Az anyja hívta, Margit. A hangja már az első szóval éles, hisztérikus volt, mintha egyenesen átvágta volna a levegőt.
— Gábor, te hallod, mi történik itt?! Idejöttek mindenféle emberek, mérőórákat néztek, papírokat lobogtattak! Azt mondják, tartozom, rengeteget! Ez mind a feleséged műve! Az anyja bíró, mindent elintéztek! Bosszút állnak rajtunk! Te figyelsz rám egyáltalán?!
Gábor válasz nélkül bontotta a vonalat. Egy másodpercig még bámulta a sötét kijelzőt, aztán kikapcsolta a telefont. A csend, ami utána rázuhant, szinte fájt. Mintha megszűnt volna a levegő mozgása is.
Kiitta az üveget, majd bizonytalan léptekkel felállt. A fejében egyetlen gondolat zakatolt, újra és újra: „Ez az ő anyja. Ő teszi ezt velem. Tönkre akar tenni.” A harag furcsa módon erőt adott. A hálószoba felé indult.
Nóra a gardróbnál állt, és higgadtan pakolta a ruháit egy nagy utazótáskába. Minden mozdulata nyugodt volt, kimért. Nem rezzent össze akkor sem, amikor Gábor lihegve megállt az ajtóban.
— Mit művelsz?! — tört ki belőle rekedten. — Ez mind az anyád miatt van! Ellenem fordított mindenkit! Ellenőrzések, bíróság, bedőlt szerződések, hitelek! Leszámol velem!
Nóra lassan megfordult. Egy pulóvert tartott a kezében, gondosan összehajtotta, és a táskába tette. Az arca fáradt volt, de kifejezéstelen.
— Nem, Gábor — felelte csendesen. — Te magad teszed ezt saját magaddal.
Megdermedt.
— Tessék?
— A gőgöd — folytatta, alig hallhatóan, mégis súlyosan. — A megalázó viselkedésed. És a kezeid, amelyek nem tudják, hol a határ. Anyám nem uszított senkit. Egyszerűen nem védett meg többé tőled. A rendszer pedig… a rendszer csak működik. Mindig is azt mondtad, hogy törvény szerint kell élni. Hát most megtapasztalod.
Visszafordult, és több ruhát vett le a vállfáról.
— Te… tudtad? — suttogta Gábor, és hirtelen úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. — Már az elején?
Nóra oldalról ránézett. A tekintetében nem volt káröröm, sem szánalom.
— Tudtam, hogy előbb-utóbb újra megütsz — mondta tárgyilagosan. — Amikor egy éve megtörtént, anyám beszélt rá, hogy adjak még egy esélyt. De most… most nincs több.
Lehúzta a táska cipzárját, a földre állította, majd felkapta a fotelben hagyott laptoptáskát, és a vállára vette.
— Hova mész? — kérdezte Gábor. A hangja szinte gyerekesen kétségbeesett volt.
— Haza — válaszolta egyszerűen, és vissza sem nézve kilépett a szobából.
A bejárati ajtó kattanását tisztán hallotta. Először halkan, majd másodszor is, amikor a zár végleg elfordult. A léptek eltűntek a lift zajában.
Gábor egyedül maradt a kiürült hálószoba közepén. Lassan leült az ágy szélére, és maga elé meredt. A fejében tompa zúgás tombolt. A falak, amelyek egykor biztonságot jelentettek, most fullasztó közelséggel nehezedtek rá. Legyőzték. És a legkegyetlenebb felismerés az volt, hogy nem a bíró anyós győzött. Hanem a száraz, személytelen igazság.
Az üresség szinte tapinthatóvá vált a lakásban. Napokon át kóválygott a szobák között, képtelen volt akár a tévét is bekapcsolni, hogy elnyomja a csendet. Egy hét múlva újabb hivatalos irat érkezett. Válás.
A tárgyalásra gépiesen ment el. Másik terem, másik bíró — egy idős férfi fáradt szemekkel. Gábor a vádlottak padjára ült, kiégettnek és közömbösnek érezte magát.
Amikor azonban kinyílt az ajtó, és Nóra belépett, a szíve egy pillanatra kihagyott. Nem volt egyedül. Mellette, egyenes tartással, sötétkék kosztümben ott lépkedett Erika. Nem viselt talárt, mégis ugyanaz a rendíthetetlen tekintély áradt belőle.
Nem a hallgatóság közé ültek. Erika az ügyvéd mellé foglalt helyet, és egy bőrkötéses mappát tett maga elé. A felperes törvényes képviselőjeként volt jelen.
A bíró megnyitotta az ülést. Gábor alig érzékelte, ahogy a jegyző felolvassa a keresetet: házasság felbontása, vagyonmegosztás.
Ezután Erika kapott szót. Felállt. A hangja tiszta és nyugodt volt, betöltötte a termet.
— Tisztelt Bíróság, nem kívánjuk az időt meddő vitákkal pazarolni. Olyan bizonyítékokat terjesztünk elő, amelyek egyértelműen alátámasztják a keresetünket.
Kinyitotta a mappát, és tárgyilagosan sorolta a tényeket.
— Elsőként: a rendszeres lelki bántalmazás dokumentációja. Üzenetek, amelyek sértéseket tartalmaznak a felperessel és annak édesanyjával szemben. Továbbá pszichológusi szakvélemény, amely tartós stresszt és érzelmi kimerültséget rögzít.
Dosszié dosszié után került a bíró asztalára. Gábor nézte a papírhalmot, és nem tudott megszólalni.
— Másodsorban — folytatta Erika kissé keményebb hangon — egy egyszeri, de sorsdöntő fizikai bántalmazás ténye.
Színes fotókat nyújtott át. Gábor felismerte a konyhát. És Nóra arcát, rajta az ujjlenyomatok vörös nyomával.
— Végül a közös vagyon megosztása — zárta le. — Bankszámlakivonatok, adásvételi szerződések. A lakás az alperes nevén van, azonban az önerőt a felperes biztosította. A gépjármű és a nagyobb értékű berendezések szintén az ő forrásaiból származnak. Az alperes az elmúlt években érdemi hozzájárulást nem tett. A törvény szerinti igazságos megosztást kérjük.
A bíró átlapozta az iratokat. Gábor számára világossá vált: minden, amit sajátjának hitt, sosem volt igazán az övé.
A tanácskozás rövid volt. Az ítélet gyorsan elhangzott: válás, vagyonmegosztás. Nóra megkapta a részét, az autót, a pénzt. A lakás maradt Gábornál — azzal a kötelezettséggel, hogy kifizesse az önerő rá eső hányadát. Olyan összeget, amit nem tudott előteremteni.
Vége volt mindennek.
Elsőként lépett ki az épületből. Csak akkor eszmélt fel, amikor a háza előtt állt. Felnézett az ablakára, majd meglátta lent az autót. Nóra és Erika mellette álltak. Erika a lánya vállára tette a kezét, mondott valamit. Nóra halványan elmosolyodott — felszabadultan.
Beszálltak. Gábor az ötödik emeletről figyelt. Erika egy pillanatra felnézett. A tekintetük találkozott. Nem volt benne káröröm. Csak hűvös mérlegelés. Aztán a kocsi elindult, és eltűnt.
Gábor egyedül maradt. Szabad volt. És ez a szabadság olyan volt, mint egy végleges ítélet: mögötte romok, előtte végtelen, néma üresség.