Nóra ezután is ugyanazzal a jeges nyugalommal mozgott végig a lakáson, mintha semmi sem tudná kizökkenteni abból az állapotból, amelybe aznap került.
A csendet hirtelen harsány, túlságosan is közvetlen hang törte meg az előszobából.
— Haver, szia! Én vagyok, Márk!
Gábor öccse lépett be a nappaliba, vállát kissé hátravetve, magabiztos mozdulattal. Közvetlenül mögötte egy vékony testalkatú fiatal lány óvatoskodott befelé, mintha nem lenne biztos benne, jó helyen jár-e. A szemei feltűnően erősek voltak, vastagon kihúzva, az arca szinte elveszett bennük. Márk új, szemmel láthatóan drága dzsekit viselt, és körüllengte valami édeskés, luxusillat.
— Bemutatom Lillát — vigyorgott szélesen, majd magához húzta a lányt. — Gondoltam, beugrom, van egy nagy hírem.
Gábor csak bólintott a fotelből, fel sem állt. Nóra az ajtófélfának támaszkodva maradt, karjait összefonva.
— Miféle hír? — kérdezte Gábor közönyösen.
— Képzeld, rátaláltam életem lehetőségére! — Márk ledobta magát a kanapéra, úgy terpeszkedett el, mintha mindig is az övé lett volna a lakás. — Egy üzlethelyiség a belvárosban. A tulaj sürgősen külföldre költözik, féláron adná. Csak az induláshoz kellene százötvenezer forint. Tudod… előleg. Segíts ki, tesó!
Gábor a testvérét nézte, és legszívesebben felnevetett volna. Százhúsz… százötvenezer. Abban a pillanatban, amikor az ő feje fölött már gyűltek a viharfelhők.
— Márk, nekem most a saját gondjaim is a nyakamon ülnek. Nincs miből.
— Ugyan már! — nevetett fel Márk, majd sokatmondóan Lillára kacsintott. — Neked? A sikeres üzletembernek? Aprópénz. Esküszöm, visszaadom. Egy hónap, kettő max. Kamatostul is, ha kell!
— A válasz nem — vágta rá Gábor.
Márk arca megsértődött gyerekéhez hasonlóan eltorzult. Tekintete Nórára csúszott, aki még mindig a háttérben állt.
— Nóra, te azért értelmes nő vagy — próbálkozott más hangnemben. — Beszélj már vele! Ez az egy esélyem, hogy végre talpra álljak!
Nóra nem mozdult. Amikor megszólalt, a hangja halk volt, de tisztán átvágott a tévé monoton zúgásán.
— Márk, nekünk is elég bajunk van. Menj inkább anyádhoz. Margit mindig segít neked. Tőle kérj.
A nappaliban megfagyott a levegő. Márk tátott szájjal bámulta őt, mintha rosszul hallott volna. Gábor is felnézett, szemében egy pillanatra meglepetés villant, amit azonnal felváltott a düh.
— Ezt most hogy érted? — sziszegte Márk.
— Pont úgy, ahogy mondtam — felelte Nóra nyugodtan. Aztán eltűnt egy pillanatra, majd visszatért az autó kulcsaival a kezében. — És add vissza a kocsim kulcsát is. Legutóbb sem hoztad vissza időben. Többé nem adom oda.
Márk felpattant. Az arca elvörösödött a sértettségtől és az indulattól.
— Ez már tényleg sok! Összebeszéltetek ellenem?! Filléreskedő alakok vagytok! A saját bátyám… — kitépte a kulcsot Nóra kezéből, majd a padlóra hajította. — Tessék! Fulladjatok meg tőle!
Megragadta a halálra vált Lilla csuklóját, és durván az előszoba felé rángatta.
— Húzzunk innen! Egy őrültekből álló családban nem maradok!
Az ajtó olyan erővel csapódott be mögöttük, hogy a vitrin üvegei megcsörrentek.
Gábor mozdulatlanul ült, ujjai a fotel karfájába vájtak, az ízületei kifehéredtek. Nórát figyelte, aki lehajolt, felvette a kulcsot, és szó nélkül a zsebébe csúsztatta.
— Teljesen megőrültél? — kérdezte rekedten. — Direkt hergeled?
Nóra felé fordult. A tekintetében nem volt sem félelem, sem káröröm. Csak fáradt közöny.
— Nem. Csak kiszálltam ebből a játszmából. A te gondjaid a te gondjaid. És a te eltartott öcséd is a te felelősséged. Nekem elég volt.
Ezzel hátat fordított, és bement a hálószobába. Gábor egyedül maradt a nappaliban, ahol már csak a tévéműsorvezető erőltetett hangja törte meg a csendet. Akkor, ott, először érezte úgy hosszú évek után, hogy ebben a lakásban nem gazda többé, hanem idegen. A falak, amelyek addig védelmet jelentettek, mintha lassan, könyörtelenül közeledtek volna felé.
Néhány nappal később egy hivatalos boríték várta a postaládában. Nem e-mail volt, hanem vastag papír, rajta pecsét. Bírósági idézés. Alperesként hívták be egy kisebb közúti baleset ügyében, amely közel két éve történt. Akkor egy parkolóban koccant össze egy másik autóval, mindent helyben elintéztek, kitöltötték a papírokat, a biztosító fizetett. Gábor már régen elfelejtette az egészet.
Most összegyűrte az idézést, és a szemetesbe dobta. Bosszantó formalitás — gondolta. De a megjelenést nem lehetett megúszni.
A tárgyalás napján savanyú arccal lépett be a bíróság épületébe. A levegő poros volt, régi bútorok szaga keveredett benne valami megfoghatatlan, hivatalos hidegséggel. Átment a kapun, megkereste a termet, és benyitott.
A tárgyaló kicsi volt, majdnem üres. Az egyik asztalnál az idős felperes ült, unottan a kezeit nézegetve. A jegyzőnő gépelt. Gábor leült a vádlottak padjára, elővette a telefonját.
Ekkor oldalt kinyílt egy ajtó, és belépett a bíró. Fekete talár, szigorú konty, határozott léptek. A dossziét nézte, fel sem pillantott.
Gábor felnézett — és megdermedt. A telefon kicsúszott az ujjai közül, tompán a padlóra esett.
A bíró Erika volt. Az anyósa.
Amikor felemelte a fejét, a tekintete úgy siklott végig rajta, mint a falakon: tárgyilagosan, felismerés nélkül. Itt nem Nóra anyja volt, hanem a törvény arca.
— A bíróság megkezdi az ülést — mondta fémes hangon. — A felperes Szidorov kontra Petrov ügyében, kártérítés tárgyában.
Gábor levegő után kapkodott. Ez nem véletlen volt. Ez pontosan kiszámított csapás.
Az egész eljárás alatt Erika kifogástalanul viselkedett. Ugyanolyan udvarias távolságtartással szólt hozzá és a másik félhez is. Papírokat tanulmányozott, kérdezett, jegyzetelt. Amikor Gábor hebegve magyarázott, az arca rezzenéstelen maradt. Idegenként nézett rá — és ez volt a legfélelmetesebb.
A szünetben Erika felállt, és ugyanazon az oldalsó ajtón indult kifelé. Amikor elhaladt mellette, nem nézett rá. De közvetlenül az ajtó előtt a szája alig észrevehetően megmozdult.
— Nagyot ütöttél? Vagy már nem emlékszel?
A mondat szinte csak gondolatként ért el hozzá, mégis úgy hasított bele, mint egy izzó tű. Amikor az ajtó bezárult, Gábor reszketve ült. Egyetlen kép maradt benne: a saját keze, ahogy egykor Nóra arcához csapódik. És ez a nyugodt, hideg hang.
Megértette. Ez nem bosszú volt. Ez igazságszolgáltatás. És még csak elkezdődött.
Amikor hazatért, olyan erővel vágta be az ajtót, hogy a falon hajszálrepedés futott végig. A lakás üres szaga fogadta. A kabátját a földre dobta, a nappaliba ment, ahol az asztalon bontatlan számlák hevertek. Nem látott többé menekülőutat — csak egyre közeledő akadályokat.
Másnap reggel Zoltán, a főnöke hívatta. Az arca komor volt, mint vihar előtt.
— Gábor, ülj le. A „Északi Technológiákkal” vége. A szerződést felmondták. A bank azonnali törlesztést kér, hivatalosan. Az adóhatóság holnap ellenőrzést indít. Kérem a „Delta” projekthez tartozó összes iratot.
Gábor némán bólintott. Úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított vad.
Este, amikor hazaért, az asztalon egy ismeretlen papír várta.