A bejáratnál Margit már akkor morgott volna, ha Nóra nem lett volna otthon; most azonban, hogy az ajtó végre kinyílt, csak legyintett egyet, mintha az egész várakozás magától értetődő lett volna. Lerántotta magáról a kabátját, és gondolkodás nélkül a fogasra dobta, közben félrelökve Gábor dzsekijét, amely ferdén csúszott le a kampóról.
— Jó napot, Margit — szólalt meg Nóra halkan, miközben becsukta mögöttük az ajtót.
— Jó, jó — intette le Margit, már el is indulva a konyha felé, mintha mindig is itt lakott volna. — Gábor dolgozik, ugye? Helyes. És te miért vagy itthon ilyen időben? Csak nem beteg vagy? Hoztam neki levest, tegnapról maradt, a táskámban van. Melegítsd majd meg vacsorára. A te főztödet úgysem eszi meg, ismerem én.
Nóra szó nélkül követte. Margit végigpásztázta a konyhát, a tekintete megakadt a csupasz asztalon, ahol nem volt terítő, majd az ablakpárkányon árválkodó kaktuszon.
— Ugyanaz a sivárság, mint mindig — csóválta a fejét. — Hideg, üres minden. Se otthonosság, se melegség. Az én fiam törődést érdemelne, nem ezt a rideg, divatos semmit.
Leült arra a székre, amely előző este még nagy csattanással borult fel, és összekulcsolta a kezét a hasa fölött.
— Na? Miért hallgatsz? Mi újság nálatok? Megint baj van a munkahelyén? Tegnap hívott, ideges volt, alig ismertem rá. Ne hergeld fel, Nóra. Egy darabig tűr, de mindennek van határa.
Nóra a mosogatónak támaszkodott, háttal a pultnak. A szemében már nem bujkált az a régi bizonytalanság.
— Gábornak megvannak a maga dolgai. Nekem is.
— Neked? — horkant fel Margit. — Te itthon ülsz, vezeted a háztartást. Az nem „dolog”, hanem kötelesség. Az asszony dolga, hogy várja a férjét, enni adjon neki, megnyugtassa. De látom, megint sértődött képet vágsz. Csak nem az anyád beszélte tele a fejed? Megtanított panaszkodni, mi?
Nóra lassan kiegyenesedett.
— Az anyámról ne beszéljen.
— Ugyan mit ne mondjak róla? — csengett fel Margit hangja. — Nagy tekintély itt a környéken, bíró meg minden, közben rongyokban jár és fontoskodik. Szerintem ostoba nő, ha ilyen lányt nevelt! Nem tudod kezelni a férjedet, nem esik messze az alma…
Nóra egy lépéssel közelebb ment. Az arca sápadt volt, mégis nyugodt. Amikor megszólalt, a hangja halk maradt, de olyan erő volt benne, hogy Margit elakadt fél szónál.
— Nem tudja, kiről beszél. És jobb, ha most azonnal abbahagyja. Amíg még lehet.
A konyhára rátelepedett a súlyos csend. Margit tágra nyílt szemmel bámult rá, hitetlenkedve, a szája nyitva maradt, de hang nem jött ki rajta.
— Te… te ezt most komolyan mondod? — préselte ki végül.
— Pontosan értette — felelte Nóra. — Jegyezze meg: többé nem tűröm, hogy maga vagy a fia sértegessék az anyámat. Soha.
Azzal hátat fordított, és kiment a konyhából. A hálószobában felkapta az előre összekészített sporttáskát a sarokból, majd szó nélkül az ajtó felé indult.
— Hová mész te?! — kiáltott utána Margit, amikor végre magához tért.
— Anyához — vetette oda Nóra, vissza sem nézve, és becsapta maga mögött az ajtót.
Margit egyedül maradt a konyhában, a némaságban, kusza gondolatokkal és egy megmagyarázhatatlan, hideg szorítással a mellkasában.
Gábor eközben nehéz fejjel vezetett munkába. Az előző este után furcsa, kellemetlen utóíz maradt benne: szégyen, amit gyorsan elnyomott a düh, és bosszúság, amiért elvesztette az önuralmát. Mindezt azonban felülírta a megszokott meggyőződés: igaza volt. „Magának köszönheti, minek ellenkezett.” Ez a gondolat megnyugtatta, és segített elhessegetni Nóra jeges pillantását.
Már közeledett az irodaházhoz, amikor a visszapillantóban felvillant egy rendőrautó kék fénye. Ösztönösen lehúzódott.
Egy fiatal rendőr lépett az ablakhoz, arca kifejezéstelen volt.
— Jogosítvány, forgalmi, biztosítás — mondta szárazon.
Gábor morogva matatott a kesztyűtartóban, közben arról panaszkodott, hogy semmi oka nem volt a megállításnak.
— Nem követtem el szabálysértést.
— Járműellenőrzés — válaszolta a rendőr, miközben körbejárta az autót. A tekintete megállt az ablakokon. — Sötétítés.
— Gyári! — csattant fel Gábor.
A rendőr elővette a mérőműszert.
— Ellenőrizzük. Kérem, tartsa ide a papírokat.
Pár percig tartott az egész. Gábor idegesen dobolt az ujjával a tetőn.
— Teljesen rendben van!
— Az első oldalsó üvegek fényáteresztése hetvennyolc százalék — közölte a rendőr. — A megengedett hetvenöt.
— Három százalék! Ez mérési hiba! — robbant ki Gábor.
— A jegyzőkönyv a hitelesített műszer adatai alapján készül — hangzott az unott válasz. — Bírság: ötszáz forint. Húsz napon belül kedvezménnyel befizethető. További szép napot.
A papírt Gábor kezébe nyomta, majd elment. Gábor az út szélén maradt, ökölbe szorított kézzel. Három százalék. Apróság, mégis tönkretette a reggelt.
Az irodában újabb csapás várta. Alig ült le, amikor a főnöke, Zoltán, feszült arccal lépett be.
— Gábor, gyere át hozzám. Azonnal.
Zoltán irodájában drága kávé illata keveredett a feszültséggel.
— Gond van — kezdte. — A „Északi Technológiákkal” kötött szerződés szállítása meghiúsult. Az igazgatójuk most hívott, „előre nem látható okokra” hivatkoznak. Határozatlan időre elhalasztják.
Gábor gyomra összerándult. Ez volt az ő nagy dobása, hónapok munkája, a prémium, amit már fejben elköltött, semmivé foszlott.
— Miféle okok? Mindent leegyeztettünk!
— Állítólag váratlan hatósági ellenőrzést kaptak — vont vállat Zoltán. — Most más dolguk van. A könyvelés meg pánikol, erre az előlegre számítottunk.
Gábor bólintott, a hátán hideg veríték csorgott végig. Előbb a rendőrség, most ez. Két apró balszerencse egy reggelen, és máris mintázatot rajzoltak.
Visszaült az asztalához, és a monitort bámulta. Önkéntelenül Nóra arca villant fel benne. Az a furcsa nyugalom. A mondat, amit utána vetett: „Többé nem érhet hozzád.”
Megrázta a fejét. Ostobaság. Véletlenek. Ilyen bárkivel megesik.
A telefonért nyúlt, hogy felhívja a kapcsolatot a partnercégnél, de megakadt a szeme egy friss e-mailen. Hivatalos volt, beszkennelt címerrel. A feladó: a NAV.
Megnyitotta. Rövid, tárgyilagos értesítés: egy hét múlva helyszíni adóellenőrzés indul a cégénél.
Gábor hátradőlt. Hideg borzongás futott végig rajta. Véletlen? Három egy délelőtt alatt? Közúti ellenőrzés, meghiúsult üzlet egy vizsgálat miatt, és most ez.
A képernyőt nézte, az e-mail hivatalos sorait, és hosszú idő után először valódi, térdig hatoló félelmet érzett. Ez nem egy rossz nap volt. Valaminek a kezdete.
Az este szokatlanul csendesen telt. Gábor a nappaliban ült, a tévét bámulta, de semmit sem fogott fel. A reggel eseményei újra és újra visszatértek. Hiába próbálta véletlenek láncolatának látni, a szorongás csak nőtt.
Megszólalt a csengő. Kétszer, élesen. Összerezzent, majd legyintett — biztos egy szomszéd. Az ajtót azonban Nóra nyitotta ki. Délután tért vissza az anyjától, és a lakásban ismét megváltozott a levegő.