A nap vége sűrű, mélykék árnyalatokra festette az ablakon túli eget. A konyhát belengte az olajban piruló krumpli és a hagymával, tejföllel párolt csirke illata – Gábor kedvencei. Nóra gondosan szedte tálakra az ételt, ügyelve minden apró részletre, mintha a rend és a szépség képes lenne kisimítani bármit. A friss bagett egy fa vágódeszkán pihent. Az órára pillantott: a férjének perceken belül haza kellett érnie.
Pontban nyolckor karcolt a kulcs a zárban. Nóra szíve egy ütemre kihagyott, ahogy mindig, amikor Gábor átlépte a küszöböt. Megtanulta már, hogyan olvassa ki a hangokból a hangulatát: abból, ahogy a cipőt leteszi, ahogy az ajtó csukódik. Aznap tompa puffanással landoltak a cipők a padlón. Rossz előjel.
Gábor sötét arccal lépett be a konyhába, mintha viharfelhők gyűltek volna köré. Szótlanul leült az asztalhoz, tekintetét elkerülve.
— Kész a vacsora — mondta Nóra halkan, elé csúsztatva a tányért. — Fáradt vagy?
A férfi csak morgott valamit, villáját a krumpliba szúrta, és evett. Pár másodpercig némán rágott, majd felnézett.
— Ez meg micsoda? — csattant fel, a villával a csirke felé bökve.
— Tejfölös csirke, ahogy szereted.
— Rágós — vágta rá, és eltolta a tányért. — A krumpli meg ízetlen. Ennyire elfelejtettél főzni? Vagy megint máshol jár az eszed?
Nóra mély levegőt vett, igyekezett higgadt maradni.
— Gábor, kérlek, ne kezdd. Megsózom. Ha szeretnéd, melegítek levest is.
— Levest?! — felhorkant, arca eltorzult az idegtől. — Egész nap szétrágják az agyam a melóban, aztán itthon ezt a löttyöt kell ennem? Az anyád igazán megtaníthatott volna valamire, a sok butaság helyett, amit a fejedbe tömött!
Amikor dühös volt, mindig az anyját vette célba. Tudta, hol a legfájdalmasabb.
— Hagyd anyámat békén! — Nóra hangja megremegett, ahogy a sértettség forrósága szétáradt benne. — Semmi köze ehhez.
— Dehogynem! — Gábor felugrott, ököllel csapott az asztalra, a tányérok összecsörrentek. — Mindenről ő tehet! Elkényeztetett, életképtelen lettél! Az összes ostobaságát beléd nevelte!
— Elég! — szakadt ki Nórából. Ő is felállt, az asztal szélébe kapaszkodva, ujjai elfehéredtek. — Ne merj így beszélni róla!
Az ellenkezés ritka volt, és éppen ezért olaj volt a tűzre. Gábor szemében elborult valami.
— Most te akarod megmondani, mit tehetek? — ordította, ellökve a széket, amely nagy csattanással dőlt el. — Mindjárt kiverek belőled minden okoskodást! Az anyád egy ostoba nő, te meg még nála is ostobább vagy!
A keze gyors és nehéz volt. Teljes erőből csapott Nóra arcára.
Csengés a fülében. Éles, égető fájdalom. A könnyei önkéntelenül gyűltek a szemébe. Megtántorodott, tenyerét az égő bőrhöz szorította.
Gábor zihálva állt fölötte. Látta a félelmet és a megaláztatást, és ez mintha kissé csillapította volna a dühét.
— Így kell veled bánni — sziszegte. — Nem beszélni. Hogy elmenjen a kedved a nagy okosságtól.
Sarkon fordult, felkapta az asztalról a cigarettát, és kivonult a nappaliba. Hamarosan felhangzott a televízió zaja.
Nóra mozdulatlanul állt, még mindig az arcát tartva. Aztán lassan leengedte a kezét. A könnyek nem folytak le; megszáradtak, mielőtt utat találtak volna. A szemében nem volt pánik, sem kétségbeesés. Csak hideg, acélos fény — az, amit mindig mélyen elrejtett.
Az ablakhoz lépett, a sötét üvegben saját tükörképét nézte. Az arcán vörösen kirajzolódott az ujjak lenyomata. Végigsimított rajta, mintha tanulmányozná, majd ajkai vékony, közönyös vonallá zárultak.
Ez még csak a kezdet volt.
Néhány percig állt ott, míg a füleiben zúgó hang feszült csönddé halkult. A fájdalom tompa, nyomó meleggé szelídült. Lassan elvette a kezét, ujjait figyelte, mintha a megaláztatás nyomait keresné rajtuk. Tiszták voltak.
Megfordult, tekintete a felborult székre esett. Komótosan felemelte, visszatette a helyére. Az érintetlen tányérokhoz lépett; a keze megindult, hogy elpakoljon, majd félúton megállt. Nem. Erre már nem volt szükség.
Csendesen átsétált a hálószobába. A nappaliból focimeccs hangjai szűrődtek át. Gábor már megfeledkezett róla, elmerült a képernyőben és a sörében. Mindig így volt.
A hálóban csak behajtotta az ajtót, nem zárta. Leült az ágy szélére, felvette az éjjeliszekrényről a telefonját. Ujjai remegés nélkül siklottak a kijelzőn, ismerős számot tárcsázva. A füléhez emelte, a szőnyeg egy pontját bámulta.
— Halló, kislányom — szólt bele az anyja hangja, nyugodtan, ahogy ilyenkor szokott.
Nóra aprót lélegzett.
— Anya, átlépett egy határt.
A vonal túlsó végén rövid, jelentőségteljes szünet állt be. Nem volt kiabálás, sem felháborodás.
— Kimondta? — kérdezte Erika. Egyetlen szó, mégis mindent hordozott.
— Igen. És megütött. Először arcon.
Nóra egyenletesen beszélt, szinte tárgyilagosan, mintha időjárás-jelentést adna. Nem volt panasz a hangjában.
— Összerándult a gyomrod? — jött a látszólag furcsa kérdés.
— Nem.
— Könnyes a szemed?
— Nem.
Erika hangja megváltozott. A gondoskodó tónus hivatalossá vált, olyan lett, mint amikor papírokkal dolgozott.
— Akkor gondolkodj. Elég volt érezni. Ideje cselekedni.
Nóra bólintott, mintha az anyja látná.
— „C” terv — mondta Erika határozottan. — Indítjuk. Első lépés. Emlékszel?
— Igen — felelte Nóra ugyanolyan pontosan.
— Jó. Én is teszem a dolgom. Tartsd kézben magad. És kislányom…
Nóra erősebben szorította a telefont.
— Igen, anya?
— Többé nem érhet hozzád.
A vonal megszakadt. Nóra az ölébe ejtette a készüléket. Egyenes háttal ült, kezei ökölbe szorulva pihentek a térdén. Aztán lassan kiengedte az ujjait, felállt, és a tükör elé lépett.
Az arcon még mindig jól látszott a vörös lenyomat. Szája sarka megmozdult, mintha mosoly lenne, de a szemében csak jég volt.
Elővette a telefonját, és a tükörképét figyelve több éles fotót készített. Közelről. Különböző fényben. Biztos, ami biztos.
Ezután a szekrényhez ment, felülről levett egy kisebb sporttáskát. Nyugodtan pakolni kezdett: fogkefe, kozmetikumok, hálóing, váltás fehérnemű. Pont annyi, amennyi pár napra elég.
A nappaliból a kommentátor lelkes kiáltása hallatszott. Gábor drukkolt valaminek. A világa — sértettségek és pillanatnyi győzelmek világa — egy tévéképernyő méretére zsugorodott.
Nem sejtette, hogy hamarosan darabokra hullik.
Másnap reggel Gábor bevágta maga mögött a bejárati ajtót, amikor munkába indult. Nem kért bocsánatot. Nórára sem nézett, amikor az szó nélkül elé tette a kávét. A hallgatása súlyos volt és szándékos, tele önigazolással. Nóra követte a tekintetével, majd az ablaknál állva lassan megitta a teáját. Az arca sajgott, de a vörösség már eltűnt, csak enyhe sárgás árny maradt, amit akár a fény számlájára is lehetett volna írni.
Majdnem végzett a mosogatással, amikor éles, parancsoló csengőszó hasított bele a lakás csendjébe. Válaszra sem várva újra meg újra megnyomták. Nóra megtörölte a kezét, és az ajtóhoz indult. Tudta, ki áll odakint. Az ajtóban Margit, a férje anyja jelent meg, határozottan, mintha máris otthon lenne, és belépése pillanatában a levegő is megváltozott.