A kalapács koppanása végleg elhalt, és Gábor alakján azonnal látszott a vereség. Az a vagyon, amelyet addig érinthetetlennek hitt, hirtelen mindenki előtt mezítelenül hevert. Az önbizalma, amely eddig páncélként vette körül, egyetlen pillanat alatt szertefoszlott. Vivien mereven a padlót nézte, mintha attól félne, hogy egyetlen találkozó pillantás is összetöri.
Amikor a hallgatóság lassan szivárogni kezdett kifelé, Miklós Harris bíró még egyszer felém fordult. A hangja már nem volt kemény, inkább kimért és nyugodt.
— Coleman asszony — szólított meg csendesen —, az a levél… valóban erős volt. Ritkán látni ennyire alapos előkészítést.
Bólintottam.
— Köszönöm, bíró úr.
A folyosón Gábor utánam sietett, és a karomnál fogva próbált megállítani. Az arca sápadt volt, a hangja pedig könyörgésbe csúszott.
— Beszélhetnénk erről — mondta kapkodva. — Még mindig rendezhetjük. Találhatunk valami megoldást.
Ránéztem. Nem futólag, nem megszokásból, hanem igazán. És meglepett, amit éreztem: semmit. Nem haragot, nem elégtételt, még csak szomorúságot sem.
— Te már korábban döntöttél — feleltem halkan. — Én csak annyit tettem, hogy a valóság utolérjen.
Nem emeltem fel a hangom, nem kerestem diadalt. Egyszerűen megfordultam, és elindultam kifelé. Az igazságnak nincs szüksége színpadra, sem tapsra. Csak következetességre, türelemre és arra, hogy valaki időben felkészüljön rá.