— Jegyezd meg jól, bohóc: még ha feleségül is veszed a lányomat, akkor sem hagylak titeket békén. Addig fúrom a dolgokat, amíg szét nem mentek — sziszegte Erika, amint Lilla kilépett a konyhából. A jókedvű, harsány álarc egy pillanat alatt leolvadt az arcáról.
Levente döbbenten nézett rá.
— Képes lenne saját kézzel tönkretenni a gyermeke boldogságát? — kérdezte hitetlenkedve.
— Nem. Én csak megóvom őt tőled — vágta rá a nő hidegen. — Előbb-utóbb úgyis elhagyod. Akkor már jobb, ha minél hamarabb megtörténik.
Ebben a pillanatban Lilla visszatért a konyhába. Erika arca azonnal megváltozott, hangja újra könnyed, szinte kacér lett.
— Jaj, valahogy minden olyan ízetlen nálad, kedves vőlegény — csóválta a fejét túlzó fintorral. — Azt hiszem, én most indulok. Ti csak maradjatok.
Levente komoran ült a helyén, sötét felhőként borult rá a hallottak súlya. Fel sem állt, hogy elköszönjön menyasszonya anyjától.
— Nem volt szép, amit mondtál — jegyezte meg halkan Lilla. Bár az anyja mást hitt, ő tisztán hallotta minden szavát.
— Ugyan, majd tíz év múlva hálás leszel érte — legyintett Erika, és már ment is kifelé.
A nap hátralévő részében Levente szinte meg sem szólalt. A szemöldökei között makacs ránc ült meg, mintha odaragadt volna.
Másnap, amikor Lilla hazaért a munkából, megdöbbentő jelenet fogadta. Vőlegénye válogatás nélkül hajigálta ki a holmiját az erkélyről. A ruhák és dobozok szétszóródtak az udvaron, fennakadtak a bokrokon, ágakon.
— Nem lesz esküvő. Visszavontam a bejelentést — közölte Levente szárazon, mindössze két nappal a nagy nap előtt.
— Miért, Levente? — zokogta Lilla lent állva, felnézve az erkélyre.
— Az anyád úgysem hagyna minket élni — ismételgette, mint egy betanult mondatot.
— Engedj be, legalább összeszedem a dolgaimat — könyörgött a lány.
— Nincs itt már semmi keresnivalód — zárta le a beszélgetést a volt vőlegény.
Lilla céltalanul indult el a városban. Nem figyelte, merre megy. Az emberek értetlenül pillantottak utána, de ő ezt észre sem vette. Haragot nem érzett Levente iránt, és az anyját sem tudta igazán hibáztatni.
Nem vágyott haza. Nyár volt, kellemes idő, a levegő könnyű. Csak menni akart, egyre tovább, hogy ne kelljen megállnia, gondolkodnia.
— Micsoda szerencsétlen vagyok — zakatolt benne újra és újra ugyanaz a gondolat.
Valami furcsa vonta magára a figyelmét… először nem tudta pontosan, mi az.
— Furcsa, miért mászik át az a férfi a híd korlátján? Ez életveszélyes — futott át az agyán, miközben a gyors sodrású, sötét víz fölött álló alakot nézte. Nem kellett különösebb éleslátás ahhoz, hogy megsejtse a szándékát.
— Rossz napod van? — kérdezte együttérzően.
A férfi meglepetten nézett rá, majd bólintott.
— Elhagyott a barátnőm — morogta.
— Megértem. Engem meg a vőlegényem… két nappal az esküvő előtt — mondta Lilla, és a korlátnak dőlve a sodrást figyelte.
A férfi gyanakodva végigmérte, megakadt a tekintete a táskáján, majd a kerekedő pocakján.
— Ugrani készül? — kérdezte Lilla tárgyilagosan.
— Kellene? — kérdezett vissza zavartan.
— Nem tudom… én biztos nem tenném — felelte határozottan.
A férfi még állt egy darabig, majd visszamászott a járdára.
— Balázs — mutatkozott be röviden.
Fél órával később már egy barátságos kávézóban ültek. Teát ittak, süteményt majszoltak, beszélgettek. Meglepődve fedezték fel, mennyi mindenben hasonlítanak.
— Gyere velem — vetette fel Balázs váratlanul. Épp Gyulába készült, és a közös utazás gondolata hirtelen jó ötletnek tűnt.
Lilla végül igent mondott. Az idő múlásával született egy csodálatos fiuk, akit Balázs sajátjaként nevelt. Három évvel később pedig megszületett a közös kislányuk is.
Levente soha nem kereste őt. Nem érdeklődött a gyermeke sorsa felől sem. Lilla ezt egyáltalán nem bánta; tudta, hogy egy ennyire gyenge, mások véleményétől függő emberre sem neki, sem a gyerekeinek nincs szüksége.
Az édesanyjával is megszakította a kapcsolatot. Bár Erika gyakran telefonált, panaszkodott, sajnáltatta magát és könyörgött, hogy térjen vissza, Lilla idővel felismerte: az anyja sosem őt szerette igazán, csak önmagát.
Erika továbbra is minden kudarcáért a férfiakat okolta.
A nagymama viszont őszintén örült az unokája boldogságának, és többször is ellátogatott hozzájuk, hogy segítsen a dédunoka körül.