— …nekem jogom van eldönteni, kihez megyek feleségül, mikor, és azt is, mikor vállalok gyereket — emelte fel Lilla a hangját, akaratlanul is igazodva a feszült légkörhöz. — Ráadásul már beadtuk a házassági kérelmet is.
— Ha hozzá mész, engem többé ne keress! — csattant fel Erika, és a hangjában nem maradt semmi az anyai gyengédségből.
Lilla pontosan tudta, hogy az anyja nem dobálózik üres fenyegetésekkel. Ez a fordulat azonban teljesen felkészületlenül érte, a szíve összeszorult.
— Elég volt — lépett közbe Levente határozottan. — Pakolj össze. — Finoman, de ellentmondást nem tűrően a szoba felé terelte a menyasszonyát.
Erika megállás nélkül szórta az átkokat a lánya és Levente felé. Lilla közben némán rakta a holmiját a táskába. Nem vitt mindent, csak a legszükségesebbeket. Biztos volt benne, hogy az anyja egy-két nap alatt lehiggad, ahogy mindig.
— Ha most kilépsz ezen az ajtón, örökre törölhetsz engem az életedből! — jelentette ki Erika végső ítéletként.
Lilla megtorpant a küszöbön. A bizonytalanság egyetlen pillanatra megbénította. Ekkor Levente gyengéden a hátához ért, és kifelé segítette.
— Gyere — súgta halkan. — Megoldjuk. Összeházasodunk, és együtt neveljük fel a kisbabánkat.
Lilla elment. Levente lakásába költöztek, és minden erejükkel az esküvő előkészületeire koncentráltak.
A lány reményeivel ellentétben Erika nem csillapodott. Folyamatosan hívta Lillát, és minden egyes beszélgetés ordibálásba torkollott.
— Tiltsd már le! — fakadt ki Levente, amikor látta, hogy a menyasszonya egy újabb hívás után zokogva roskad le.
— Nem tehetem… ő az anyám — szipogta Lilla.
A nagymama sem maradt csendben, ő is próbált észérvekkel hatni a lányára.
— Mi köze Leventének ahhoz, hogy szerinted erkölcstelen lett a gyerek? — kérlelte.
— Nem esik messze az alma a fájától — vágta rá Erika, és hajthatatlan maradt.
— Erika, gondold már végig! Nem Levente ártott senkinek — próbálta újra az asszony jobb belátásra bírni a lányát.
Négy nappal az esküvő előtt Erika hangja váratlanul megváltozott.
— Jól van, holnap átmegyek — morogta bele a telefonba. — Beszéljünk, béküljünk ki.
Lilla szinte repesett az örömtől. Már kora reggel sürgött-forgott Levente a konyhában, a híres sült bordáit készítette a leendő anyós tiszteletére.
Erika percre pontosan érkezett.
— Szóval itt akarsz lakni a házasság után? — vetette oda lenézően, miközben végigmérte a lakást. — Kislányom, ez inkább egy viskó, mint otthon.
Lilla döbbenten pislogott. Ez aligha hasonlított békülési kísérletre.
— Anya… — sziszegte figyelmeztetően.
— Ugyan már, a vőlegényed nem hallja — legyintett Erika.
— És férjet is milyen fura kinézetűt választottál. Ha már esküvő, legalább egy tehetős férfi. Ez meg… minden olyan tucatáru, még a függöny is valami olcsó kínai vacak.
Elégedetten felkuncogott a saját megjegyzésén.
— Téved — szólalt meg Levente higgadtan az ajtóból. — Ezeket a függönyöket az édesapám hozta Olaszországból. Diplomata volt, bejárta a fél világot.
Erika meglepetten kikerekedett szemmel nézett rá.
— Jaj, hát ez kínos… bocsáss meg, fiam — mondta, és túlzott közvetlenséggel megveregette Levente vállát.
— Anya, gyere, ebédeljünk. Levente főzött — próbálta Lilla mosollyal elsimítani a feszültséget.
— Nahát, Levente még főzni is tud? — lelkendezett Erika, amikor meglátta az asztalt.
A fiú nem reagált. Egyre kevésbé tűnt jó ötletnek ez a látogatás.
— Jaj, Levente, mi ez a borzalom? — húzta el a száját Erika. — Ehetetlen. A hús édes, tocsog a zsírtól…
— Anya, ez mézes szósz — tört ki Lillából, majdnem sírva.
— Mondja már meg valaki, melyik bolond tesz mézet a húsra?! — háborgott Erika.
— Kifejezetten jól illenek egymáshoz — válaszolta Levente hűvösen.
— Hidd el, félrevezettek. Én értek a húshoz — folytatta Erika pimaszul.
Hadonászása közben meglökte az asztalt, és egy pohár narancslé a földre borult. Leventének az volt az érzése, hogy ez korántsem volt véletlen.
— Jaj, milyen ügyetlen vagyok! — kapott a fejéhez színpadiasan Erika. — Lillácskám, légy szíves, takarítsd fel.
Lilla azonnal felpattant a székéből.