— Szedd össze a rongyaidat, és tűnész vissza anyádhoz. Egy kutya kölykei vagytok mindketten — csattant fel dühösen Levente, majd egyetlen mozdulattal átdobálta Lilla holmiját az erkély korlátján.
— Levente, kérlek… megígérem, beszélek vele, nem fog többé így viselkedni — zokogta Lilla, miközben észre sem vette, ahogy a ruhái a poros udvar kövére hullanak. A szemben lévő erkélyeken a szomszédok kíváncsian nyújtogatták a nyakukat.
— Elég volt! Elegem van abból, hogy megaláznak, és lábtörlőnek néznek! — vágta oda a férfi, közben végignézett a szobán, nem maradt‑e még valami, amit ki kell hajítania.
— És az esküvő? — csuklott Lilla hangja. — Annyi pénz elment… a vendégek már számítanak ránk…
— Miféle esküvő? Visszavontam a kérelmet az anyakönyvi hivatalban. Ünnepelj egyedül, nekem ott nincs keresnivalóm.
— És a gyerekünk? — kérdezte kétségbeesetten. — Azt akarod, hogy apa nélkül nőjön fel?
— Ezt az anyádtól kérdezd meg. Nevelje ő az unokáját — felelte Levente, majd becsapta az erkélyajtót.
Lilla ekkor értette meg, hogy a vőlegénye döntése végleges. Könnyeit és elkenődött sminkjét törölgetve lesietett az udvarra, és összeszedte a szétszóródott ruhákat. Anyjának igaza volt: Leventének sem ő, sem a születendő gyerek nem jelentett valódi értéket.
Ahogy a kezében szorongatta a gyűrött kabátot, eszébe jutott a nap, amikor az apja elhagyta a családot. Hét éves volt akkor. Anyja rajtakapta a férfit a hűtlenségen, és hatalmas veszekedés tört ki.
— Most már tudod az igazat, és így a legjobb! — vágta oda az apa, miközben kifelé indult a lakásból.
— Maradj! Meg tudok bocsátani! — könyörgött Erika, mezítláb szaladva utána a pocsolyákon át, kapaszkodva a karjába.
— Nincs mit megbocsátani — mondta hidegen a férfi, és vissza sem nézve eltűnt.
Lilla mindezt az erkélyről figyelte. A szomszédok tekintetét a hátán érezte, és úgy szégyellte a jelenetet, hogy legszívesebben elsüllyedt volna. Erika haragja ezután mindenkit elért, aki csak egy kicsit is az exférjére emlékeztette. Lányát eltiltotta az apai rokonoktól.
Szerencsére a nagymama, Erika édesanyja, bölcs asszony volt. Titokban megszervezte, hogy Lilla találkozhasson az apjával és annak édesanyjával.
Erika rajongásig szerette a lányát. Mindent megadott neki, elkényeztette, ahogy csak tudta. Lilla csendes, engedelmes gyerekké vált, mint a friss tészta: amerre formázták, arra hajlott.
— Így csak elkapatod a gyereket — korholta gyakran a nagymama.
— Egy kislányt szeretni kell — vágott vissza Erika.
Amikor Lilla nagyobb lett, anyja újra és újra a lelkére kötötte:
— Senki sem fog úgy szeretni, mint az anyád. A férfiakban ne bízz, elárulnak, elhagynak, fájdalmat okoznak.
Lilla hallgatta ezeket a szavakat, és hitt nekik. Hiszen az anyja csak jót akart.
Levente egy évfolyammal felette járt. Jó megjelenésű, erős és okos volt. Udvarlása figyelmes és türelmes volt, sosem siettetett semmit.
Lilla az anyai intelmek miatt eleinte óvatos maradt, mégis meglepte, hogy Levente egyáltalán nem tűnt szörnyetegnek. Mellette könnyűnek érezte magát az élet, nevetni és álmodni támadt kedve.
A kapcsolatukat titokban tartotta. Tudta, Erika ellenezné. A nagymama viszont mindent tudott, és amikor Levente a diploma után megkérte Lilla kezét, ő volt az első, aki értesült róla.
— Elmondtad már anyádnak? — kérdezte szigorúan.
— Még nem. Ismered… bezárna a lakásba — mosolygott Lilla.
— Előbb adjátok be a kérelmet, csak utána szólj neki — tanácsolta a nagymama.
— Ugyan, mit tehetne? Huszonegy éves vagyok — csodálkozott Lilla, de megfogadta a szót.
Azon a napon Lilla remegett az idegességtől. Levente bármelyik percben megérkezhetett. A papírok már be voltak adva, és most következett volna az ismerkedés a leendő anyóssal — aki mit sem sejtett a látogatásról.
— Lilla, nyisd ki az ajtót! Süket vagy? Szétcsengetik! — szólt ki Erika a konyhából, miközben az asztalt terítette ebédhez.
A lány persze hallotta. Pontosan tudta, ki áll az ajtó mögött.
— Ki az már megint? Valami házaló? — kérdezte Erika, majd kilépett az előszobába, és meglátva az idegen fiatalembert virágcsokorral a kezében, azonnal megfeszült.
— Jó napot, Erika — mutatkozott be határozottan Levente. — A nevem Levente, és feleségül szeretném venni a lányát — mondta, majd egy lépéssel közelebb lépett, kezében a hatalmas csokorral és az ünnepi dobozzal, várva, hogy a nő magához térjen a meglepetéstől.