A lakbér gondolata nyomasztó súllyal ült a vállán: két hét múlva fizetni kellett, miközben pénze alig maradt, állandó munkája pedig nem volt. Más kiadásokon gondolkodni is értelmetlennek tűnt. Ahogy elhaladt egy állatkereskedés kirakata előtt, Eszter ösztönösen betért. Régi szokása volt, hogy megálljon az üvegfalú terráriumok és akváriumok előtt, és csak nézze az apró élőlényeket. Széttárta az ujjait, és rápillantott az egyetlen bankjegyre, ami még nála volt. Ugyanaz az ötezer forintos, amellyel délután az idős vásárló fizetett. A felirat újra eszébe jutott: „Költs magadra.” Eszter bólintott, mintha saját gondolataival egyezne bele.
— Mennyibe kerül az a sün? — kérdezte, az afrikai törpesünre mutatva.
— Tudja mit, vigye el ajándékba — mondta a fiatal eladó, és Eszter kipirosodott szemeire pillantott. — Már felnőtt, jó eséllyel itt maradna. Inkább vegyen hozzá dobozt meg eleséget.
— Legyen így — egyezett bele Eszter.
— Van fogalma a tartásáról? — érdeklődött a fiú, miközben ütötte be a tételeket.
— Utánanézek a neten.
— Esetleg… segíthetek. Elmondhatom, mire lesz szüksége, hogyan rendezze be…
— Flörtölsz velem, Levente? — kérdezte Eszter mosolyogva, miután elolvasta a kitűzőn a nevet.
— Csak a sün miatt aggódom — hebegte az eladó, és elpirult.
— Rendben, diktáld a számod. Holnap írok — mondta Eszter, aki ekkorra már összeszedte magát. Feljegyezte a kontaktot, majd az új, apró társával együtt kilépett az üzletből.
Egy közeli padnál megállt pihenni, előkereste a telefonját, és tárcsázott.
— Szia, anya… tudom, kellemetlen kérni, de most tényleg jól jönne egy kis segítség…
Öt perc sem telt el, és érkezett az értesítés: jelentősebb összeg landolt a kártyáján, mellé üzenet is: „Épp küldeni akartunk, csak féltünk, hogy rosszul esik.”
Az az ötezer forintos még hosszú ideig vándorolt kézről kézre. Sokan sosem hallgattak a tanácsára, mások észre sem vették. Akadtak azonban olyanok is, akik valóban magukra fordították. Volt, aki könnyedén, más pénzek közé keverve, gondtalanul költötte el, és volt, aki nagy belső küzdelem árán… mígnem egy napon újra Zoltán kezébe került, aki évekkel korábban drága fagyit vett belőle a szupermarketben.
— Emlékszel, amikor azt mondtad, költsek végre magamra? — fordult a feleségéhez.
— Persze. Én írtam rá azt a mondatot — mosolygott az asszony. — Te addig minden fillért az én gyógyszereimre adtál.
— Most is mindent odaadnék, csak hogy egészséges légy.
— És arra emlékszel, mit mondtál, amikor megetted azt a fagyit? — kérdezte az asszony, és megsimította Zoltán haját.
— Hogy az volt a világ legfinomabbja.
— Ugye. És semmi baj nem lett. Megoldottuk az ötezer nélkül is.
— Meg bizony — bólintott Zoltán, és felmutatta a bankjegyet, amit aznap az automatából kapott.
— Szerinted más is elköltötte ezt magára? — tűnődött a felesége, a saját kézírását nézve.
— Talán igen. Jó lenne hallani ezeket a történeteket, de valószínűleg sosem fogjuk. Mit szólsz, ha az unokának adjuk szülinapjára?
— Remek ötlet. Levente és Adrienn mindjárt hozzák is.
— Akkor majd azt mondjuk, a sün küldte. Az a bizonyos, amelyik tíz éve összehozta a szüleit.