Valahol mélyen mégis motoszkált benne a gondolat: ha egy nagymama boldog, abból talán az unoka is profitál. Nem így van? Hiszen joga van hozzá… vagy mégsem?
„Költs magadra” — ismételte némán az ötezres, mintha makacsul ugyanarra az ösvényre terelné.
— Most tényleg besétáljak, és megvegyem azt a bizonyos táskát? — hüledezett saját magán Hajnalka. — Jaj, Istenem, hova jutottam… egy öregasszony, aki pénzzel vitatkozik — mosolyodott el kesernyésen, és finoman a homlokára koppintott.
Nap mint nap látta maga körül az embereket, akik gond nélkül váltottak jegyet koncertre, színházba, akik megengedhették maguknak az apró örömöket. Ő pedig csak ábrándozott arról, hogy egyszer valóra válthat egyetlen kicsi vágyat. Hajnalka már három éve ugyanazzal az egyszerű nejlonszatyorral járt. A nyugdíj és a fizetés elment élelemre, gyógyszerekre, rezsire — meg Barnabásra, aki minden fillért képes volt „megenni”.
— Kibírja fülhallgató nélkül… vagy minek is hívják most ezeket — mormolta újra, majd elővette a pénztárcáját a szatyor mélyéről. Kihalászta a saját ötezresét, és kicserélte arra, amelyiken az a furcsa üzenet állt.
— Tessék, parancsoljon — nyújtotta át Hajnalka az ötezrest a fiatal eladónak, Eszternek, aki levelezős hallgatóként dolgozott a galanteriában. — Régóta szemeztem ezzel a táskával. És tudja mit? Egy cseppet sem szégyellem magam. Én… én boldog vagyok! — jelentette ki ragyogva, miközben megpördült a tükör előtt. — Ne halogasson mindent holnapra, éljen a mának — tette hozzá búcsúzóul, kéretlen tanácsként.
Eszter irigykedve nézett utána a derűs asszonynak. Ő maga soha nem engedhetne meg magának egy ilyen táskát. És akkor jön egy jelentéktelen külsejű nagymama, ránézés nélkül fizet, mintha a pénz nem számítana. Megdöbbentő volt.
Eszter egy külvárosi albérleti szobában lakott, és pontosan ismerte az instant tészták összes ízét. Két éve költözött fel vidékről, hogy meghódítsa a nagyvárost, és ez idő alatt egyszer sem kért pénzt a szüleitől. Nagy álmokat dédelgetett, szerette volna, ha büszkék rá, mégis mindeddig képtelen volt akár egy forintot is saját örömeire fordítani — úgy, ahogy azt az imént kapott bankjegy sugallta. Ráadásul ez a pénz nem is az övé volt, hanem a bolt kasszájáé.
— „Költs magadra” — olvasta el félhangosan az üzenetet. — De jó is lenne… — sóhajtott, majd összezárta az ajkát, és betette az ötezrest a pénztárba.
Dél körül hirtelen egy csapat cigányasszony lepte el az üzletet. Az egyik pénztárcát akart vásárolni, és egy ötezrest tett a pultra, a másik közben táskákat követelt, a harmadik pedig gátlástalanul pakolta le az árut a polcokról, mindent felforgatva. Esztert elöntötte a pánik, elvesztette a fonalat, és amikor visszatért a kasszához, visszaadta a váltópénzt abból az ötezresből, amelyet a vevő már rég visszacsúsztatott a zsebébe.
Csak záráskor derült ki, a bolt tulajdonosának jelenlétében, hogy háromezres hiány keletkezett, ráadásul eltűnt egy bőr pénztárca is. A veszteség összege pontosan ötezer forint volt.
— Mivel két hét alatt tízezret kerestél, ennek a felét levonom a hibád miatt, a másik ötöt most megkapod — mondta fáradtan a tulajdonos, miközben átnyújtotta a pénzt a síró Eszternek. — Ne haragudj, Renáta, de így nem lehet dolgozni. Ezek az asszonyok a végén még mindent kiforgatnak alólatok.
Amikor kilépett a bevásárlóközpont ajtaján, Eszter hazafelé indult, és ökölbe szorítva tartotta a kezében a szerény elszámolást, miközben fejben már számolta, hogyan fogja két hét múlva előteremteni a lakbérre valót.