A fizetésből tervezett új darabok megvárhatják. Persze senki sem rajong az önmegtartóztatásért, Melinda sem kivétel, de ha őszintén belegondolt, az élete szinte kizárólag erről szólt: mindig visszafogta magát, mindig lemondott valamiről.
— Istenem, ez egyszerűen mennyei — dorombolta félhangosan, miközben a háta a gyógyító nyomások egész sorát kapta.
— Hogy érzi magát? — érdeklődött Gergő, a masszőr, amikor a kezelés végén elkísérte Melindát a pulthoz.
— Mintha egy szétesett kirakós végre a helyére került volna — nevetett fel a nő. — Kár, hogy ezt nem lehet állandóan csinálni…
— Ha havonta kétszer eljön klasszikus masszázsra, higgye el, az eredmény nem marad el — válaszolta megnyugtató hangon.
— Tudja mit? Így lesz — bólintott határozottan Melinda, majd előhúzott egyetlen ötezrest. — Tessék, a visszajárót tartsa meg.
Összeszedte a holmiját, és ragyogó mosollyal az arcán lépett ki a helyiségből.
Gergő, mielőtt a bankjegyet a napi bevételhez tette volna, megszokásból a lámpa alá emelte, hogy ellenőrizze. A vízjelek mellett egy különös felirat is megütötte a szemét: „Költs magadra.”
— Az nem lenne rossz… — csúszott ki a száján.
— Elnézést, nekem szólt? — kérdezte a következő vendég, aki már a kezelésére várt.
— Nem, nem, csak magamban beszéltem — mosolygott zavartan Gergő.
A műszak hátralévő részében képtelen volt kiverni a fejéből a furcsa üzenetet. Nemrég még azon gondolkodott, hogy elhalasztja az akkumulátorvásárlást, és inkább elmegy annak a zenekarnak a koncertjére, amely tíz éve először lépett fel a városban. Az esemény már másnap volt, a jegy ára pedig pontosan ötezer forint. „Meg kellett volna venni háromért, amikor még lehetett” — korholta magát újra és újra.
— Elnézést, a másik lábam kezd féltékeny lenni — jegyezte meg udvariasan az egyik vendég, amikor tíz perc elteltével Gergő még mindig ugyanazt a talpat masszírozta.
— Bocsánat — kapott észbe a masszőr, és félresöpörve a gondolatait, teljes figyelmét a munkának szentelte.
Zárás után rendet tett, kezet mosott, felöltözött, és már indult volna, amikor ösztönösen visszanyúlt a kasszához. Kihalászta belőle az ötezrest, a farmerzsebébe csúsztatta, lekapcsolta a villanyt, és sietve kilépett.
— Maradt még jegy a holnapi koncertre? — kérdezte Gergő a pénztárnál.
— Igen, öt darab — felelte az üveg mögött ülő idős asszony.
— Akkor kérek egyet — nyújtotta át a bankjegyet.
„Dolgozni majd járok biciklivel pár hétig, még egészségesebb is — döntötte el, miközben átvette a fényes jegyet. — Végül is a pénz arra való, hogy elköltsük.”
A jegyszedő, Hajnalka, munka után ajándékot készült venni az unokájának. A kis Barnabást nem igazán lelkesítette az a transzformer, amit a nagymamájától kapott a születésnapjára egy hete. A lelkiismeret-furdalás nyomasztotta az asszonyt, jóvátételért kiáltott, ráadásul az unoka világosan megfogalmazta, mire vágyik igazán.
Ahogy mindig, most is pedánsan rendezgette a pénzt a kasszában, amikor észrevette az egyik bankjegyen a feliratot. A papír szinte parancsolóan szólította meg.
— Nem túl önző dolog ez? — kérdezte Hajnalka félhangosan az ötezrestől.
A felirat változatlan maradt, mintha azt sugallná: néha belefér egy kis önzés.
— És Barnabás? — tette fel újra a kérdést, mintha választ várna.
A bankjegy hallgatott, nem engedett.
— Nem, hát a család mégiscsak fontosabb — kezdte eltökélten az asszony, miközben tovább forgatta az ujjai között a pénzt, és azon töprengett, vajon tényleg mindig másokat kell-e előrébb sorolnia önmagánál.