Anyám lassan lehuppant egy székre, mintha egy pillanat alatt elfogyott volna az ereje, és a lábai többé nem akarnák megtartani.
— És te miből élsz? — kérdezte rekedten. — Márkot miből ruházod?
— Az én fizetésemből — vágott közbe Gábor ingerülten. — Nem vagyok én semmirekellő! Ötvenezer forint bőven elég mindenre. Teljesen felesleges ebből drámát csinálni!
Ötvenezer forint.
Három emberre. 2025-ben.
Eszembe jutott, hogyan számolgattam aprót a múlt héten a pénztárcámban, hogy kijöjjön Márknak egy joghurt. Az is, hányszor mondtam le baráti találkozókat, mert még egy kávéra sem futotta volna egy presszóban.
— És a nővéred mivel foglalkozik? — apa hangja halkabb lett, ami mindig rosszat jelentett.
— Jelenleg nem dolgozik — felelte Gábor. — A gyerek után még nem helyezkedett el.
— Gyerek után? — kérdezett vissza anya. — Mennyi idős a kicsi?
— Öt — morogta Gábor, és már ő is érezte, hogy rossz irányba halad a beszélgetés.
Apa egy másodpercig mozdulatlanul állt, aztán lassan feltűrte az inge ujját.
— Tehát — szólalt meg nyugodtan, de a keze enyhén remegett —, a gyerek öt éves. A testvéred öt éve „átmenetileg” nem dolgozik. Közben az én lányom pénzéből él. Az én lányom meg kopott köntösben jár, és azon spórol, hogy a fiamnak jusson joghurt. Jól foglalom össze?
— Apa, kérlek… — megpróbáltam közéjük állni, de anya finoman visszahúzott.
— Dehogynem kell! — mondta anya, és először mosolygott egész reggel, bár a mosolya furcsán merev volt. — Gábor, drágám, eszedbe jutott már, hogy Lilla is dönthetne úgy, hogy „átmenetileg” nem dolgozik? Hogy neki is lenne kedve néha magára költeni?
— Így is költ — vágta rá Gábor. — Krémeket vesz meg ilyesmiket.
— Milyen krémeket?! — hitetlenkedtem. — Fél éve gyerekkrémet használok, száz forintért!
— Hát… nem tudom, valamit biztos veszel a saját pénzedből.
— Milyen saját pénzből, Gábor? — lépett közelebb apa. — Hiszen te mondtad, hogy elveszed tőle az egész fizetését. Akkor mégis honnan lenne neki bármi?
Láttam rajta, hogy ráébredt: teljesen belegabalyodott a hazugságaiba. Az arca sötétvörös lett.
— Elég volt! Ez a mi családi ügyünk! — próbált támadásba lendülni. — Semmi közötök hozzá, hogyan kezeljük a pénzt. Megoldjuk mi magunk!
— Dehogynem! — vágta rá anya. — Nagyon is közünk van hozzá. Amikor a lányom úgy néz ki, mint egy kizsigerelt cseléd, miközben egy idegen nő az ő pénzén él nagy lábon, akkor ez igenis a mi dolgunk, kedves vőm!
A gyerekszobából sírás hallatszott. Márk felébredt.
Ösztönösen indultam volna felé, de anya megállított.
— Hadd foglalkozzon vele az apja. Vagy Gábor csak a fizetés elvételéhez ért?
Gábor kelletlenül elindult a gyerekszoba felé. Hallottam, ahogy ügyetlenül próbálja megnyugtatni Márkot, láthatóan tanácstalanul. Ezt eddig mindig én csináltam.
— Lilla — ült le mellém apa a kanapéra —, mióta tart ez az egész?
— Körülbelül két éve — feleltem halkan, a szemét kerülve. — Eleinte azt mondta, csak átmeneti. Nórának gondjai voltak egy hitellel, a bank lakáseladással fenyegetett. Beleegyeztem, hogy három hónapig segítek.
— És utána?
— Mindig lett új ok — sóhajtottam. — Autót kellett venni, felújítani, ezt-azt kifizetni. Én meg… azt hittem, nincs jogom tiltakozni. A férjem, Márk apja. Ráadásul kevesebbet keres nálam.
Anya gúnyosan felhorkant.
— Kevesebbet keres, ezért lenyúzza a feleségét? Ez volna a logika?
— Anya, kérlek, ne emeld fel a hangod.
— Nem emelem. Még! — mondta, és elővette a telefonját. — Add ide annak a csodálatos rokonnak a számát.
— Minek?
— Meg szeretném köszönni neki, milyen kényelmesen él az én lányom pénzéből.
Soha nem láttam még anyát ilyen állapotban. Mindig nyugodt, tapintatos volt, inkább beszélgetéssel próbálta elsimítani a konfliktusokat. Most azonban mintha valami ősi, ösztönös erő ébredt volna fel benne, ami egyre határozottabban tört felszínre, és éreztem, hogy ez még csak a kezdet.