Szombat reggel csengettek. Éppen a tűzhelynél álltam, egy kifakult köntösben, és a serpenyőben forgattam az olajos palacsintákat. A hajam szanaszét állt, a szemem alatt sötét karikák ültek – az éjszaka szinte egy percet sem aludtam.
Márk megint belázasodott, és hajnali négyig ott virrasztottam a kiságyánál, figyelve minden egyes szusszanását.
— Ki lehet az ilyen korán? — morrant fel Gábor, anélkül hogy levenné a szemét a telefonjáról.
Hétvégén a férjem mintha kikapcsolt volna: a kanapé és a képernyő közé gyökerezett, mint egy lomha növény.
Az ajtó kémlelőjén átnézve majdnem felsikoltottam. A küszöbön anyu és apu álltak, úti táskákkal a kezükben.
— Anya, apa! Hiszen nem is szóltatok, hogy jöttök!
— Meglepetésnek szántuk — mosolygott anya, és szorosan magához ölelt. — Olyan rég láttunk, hiányoztál!
Apa csak megpuszilta a fejem búbját, majd szó nélkül bement a nappaliba.
Kétségbeesetten pörgettem végig magamban, mi van egyáltalán a hűtőben, és mennyire katasztrofálisan nézhet ki a lakás. Játékok hevertek mindenfelé, az asztalon egy egész hegy mosatlan edény tornyosult, én pedig leginkább egy kerti madárijesztőre hasonlítottam.
— Hol van az unokám? — kérdezte anya, miközben körbenézett.
— Még alszik. Éjjel felszökött a láza.
Anya végigmért tetőtől talpig. A tekintetében ott bujkált a meglepetés és az aggodalom.
Emlékszem, az egyetemi éveim alatt mennyire büszke volt rám. Mindig azt mondogatta, milyen csinos és ápolt a lánya.
— Kislányom — ismételgette gyakran —, a tanulás fontos, de egy nőnek adnia kell magára. Ezt soha ne felejtsd el.
Most nyilvánvalóan messze álltam attól a képtől.
— Lilla — szólalt meg óvatosan, szinte orvosi hangon —, hiszen te négyszázezer forintot keresel. Miért nézel ki mégis… ennyire elhanyagoltan?
Gábor felpillantott a telefonjából, és kaján mosoly suhant át az arcán. A szemében valami furcsa elégedettség csillant, mintha régóta várta volna ezt a pillanatot.
— Mert a fizetését a húgomnak adom — vágta rá pimaszul, mindenféle finomkodás nélkül.
Súlyos csend telepedett ránk.
Anya zavartan váltogatta a tekintetét köztem és Gábor között. Éreztem, ahogy a szégyen forró hullámként kúszik fel bennem, a gyomromtól egészen a torkomig.
Apa nem szólt, de láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa. Gyerekkorom óta ismertem ezt a jelet: ilyenkor vihar gyűlt benne.
Apa lassan letette a táskáját a padlóra. A mozdulatai rángatózóak voltak, mintha minden erejével azon dolgozna, hogy féken tartsa magát.
Ezt a viselkedést jól ismertem. Mindig így reagált, amikor komoly baj körvonalazódott.
— Ismételd meg — mondta halkan, Gáborra szegezve a tekintetét.
— Ugyan, mit kell ezen ismételni? — vont vállat Gábor, látványos közönnyel. — A húgom nehéz helyzetben van, nagy hitele van. Segítünk neki, ennyi az egész. Csak nem idegen nekünk!
— És mégis mi köze a te húgod pénzügyi gondjainak az én lányomhoz? — vágott közbe anya. — Lilla megszakad a munkában, neveli a gyereket, te pedig…
— Én pedig mi? — Gábor végre letette a telefont, és felállt a kanapéról. — Én is dolgozom. A család fejeként pedig én döntöm el, mire költjük a pénzünket.
A pénzünket.
Ez a szó fájón hasított belém.
Én kerestem meg azt az összeget: elemzőként egy nagy informatikai cégnél, napi tizenkét órákat ülve az irodában, hétvégéken is a laptopot cipelve haza. Aztán szembesültem vele, hogy Márknak nincs pénz új kabátra, mert megint be kell tömni a sógornőm valamelyik pénzügyi lyukát.
— Lilla — fordult felém apa —, igaz ez?
Bólintottam. Egy hang sem jött ki a torkomon. A szégyen fojtogatott. Nemcsak azért, mert a férjem rendelkezett a fizetésemmel, hanem azért is, mert mindezt ilyen sokáig tűrtem. Hogy hagytam idáig fajulni. Hogy egy kimerült, hallgatag nővé váltam, aki fél ellentmondani.
— Mennyi? — kérdezte apa röviden.
— Az egészet — suttogtam. — Csak annyit hagy meg, ami az élelmiszerre és a rezsire elég, és ahogy kimondtam, éreztem, hogy ez a beszélgetés még korántsem ért véget.