…ezt a születésnapot nem én tettem tönkre. Te voltál az.
Az egyik kollégája olyan tekintettel nézett rá, mintha most látná először, és hirtelen nem tudná eldönteni, ki is áll előtte valójában.
Ezután Margit Király felé fordultam.
– És ön – tettem hozzá nyugodt, de metszően tiszta hangon. – Ön volt az, aki kijelentette, hogy eltört karral is kötelességem főzni. Ön figyelmeztetett, hogy a férfiak „félrenéznek”, ha a nők nem tesznek meg mindent. Ha ez az ön elképzelése a házasságról, tartsa meg magának.
Margit kinyitotta a száját, de egyetlen szó sem jött ki rajta.
Nem vártam tovább. A folyosó felé indultam, egyenesen a hálószoba irányába.
A táskám már készen állt. Előre összepakoltam, még akkor, amikor Marcell Hegyi a zuhany alatt volt, és fogalma sem volt arról, mire készülök.
Visszatértem a nappaliba, a táskát a bal vállamra akasztva.
Marcell rám meredt.
– Hová mész? – kérdezte döbbenten.
– Elmegyek – válaszoltam határozottan. – Egy barátnőmhöz. Az ügyvédem intézi a többit.
– Ezt nem teheted meg csak úgy… vendégek vannak itt! – hebegte.
– Nem – pontosítottam. – Neked vannak vendégeid. Az ételt én fizettem, a lakást én hoztam rendbe. Jó szórakozást.
Az apja motyogott valamit arról, hogy „kompromisszumot kellene találni”. Csak megráztam a fejem.
– Ön egy olyan férfit nevelt fel, aki a feleségét alkalmazottnak tekinti – mondtam. – Részemről ennyi volt.
Az ajtó felé indultam.
– Ne tedd ezt – szólt utánam Marcell, a hangja megremegett. – Meg tudjuk oldani. Többet fogok segíteni. Legközelebb eltakarítom a jeget, rendben? Csak… ne így.
Nem fordultam meg azonnal.
Aztán még egyszer, utoljára ránéztem.
– Azt mondtad, hogy az eltört karom rosszkor jött, mert elrontotta a születésnapodat – feleltem halkan. – Ez pontosan az én időzítésem.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem.
Nóra Németh már a járdaszegélynél várt. Előtte azt mondtam neki: „Ha három idegent látsz a házban, várj tíz percet, és csak utána gyere.”
Amikor meglátta a gipszemet és a táskámat, kiszállt az autóból.
– Készen állsz? – kérdezte óvatosan.
– Nem – mondtam ki őszintén. – De akkor is elmegyek.
Átvette a táskámat, segített beülni az anyósülésre, majd elindultunk.
A telefonom szüntelenül rezgett. Hívások, üzenetek: Marcell, az anyja, ismeretlen számok. Egyetlen mozdulattal kikapcsoltam.
Nóránál lefektetett a kanapéra, párnát csúsztatott a karom alá, és egy pohár vizet nyomott a kezembe.
– Maradhatsz itt, ameddig csak szeretnél – mondta. – Lépésről lépésre megoldjuk.
A karom lüktetett. A mellkasom fájt. Az életemet sirattam, azt az életet, amiről azt hittem, az enyém.
De a könnyeimen keresztül valami más is megjelent.
Egy halk, óvatos megkönnyebbülés.
Ez volt az utolsó születésnap, amit neki szerveztem.
És az első napja annak az életemnek, ami ezután következik.