…azzal fenyegetett, hogy tönkreteszem a születésnapját. Fel tudom-e fogni, mennyire megalázó lenne ez számára?
Számára.
Nem arról beszélt, hogy én félek. Egyetlen szó sem hangzott el a fájdalmamról vagy arról, hogy kiszolgáltatottnak érzem magam. Csak az ő ünnepe létezett.
Odabent bennem valami halk, száraz kattanással elmozdult a helyéről. Nem volt jelenet, nem volt kiabálás. Nem tört fel semmi látványosan. Egyszerűen megszületett egy kristálytiszta felismerés.
Ráadásul mindez egyáltalán nem volt új.
Hálaadáskor én főztem egy tucat emberre, miközben ő a kanapén ülve meccset nézett. Karácsonykor én díszítettem fel a házat, intéztem a bevásárlást, csomagoltam az ajándékokat, takarítottam és főztem, ő pedig begyűjtötte a dicséreteket a családtól. A „munkahelyi vacsorái” alkalmával is én álltam a konyhában: szeleteltem, súroltam, pakoltam, miközben ő nevetgélve magyarázta mindenkinek, hogy „én ezt élvezem”.
Papíron a felesége voltam. A valóságban fizetés nélküli munkaerő.
És most, hogy a jobb karomon ott feszült a gipsz, még mindig természetesnek vette, hogy minden hibátlan lesz — természetesen az én közreműködésemmel.
Nem emeltem fel a hangomat.
Nem sírtam el magam.
Elmosolyodtam.
– Rendben – feleltem higgadt, szinte közömbös hangon. – Elintézem.
Egy pillanatig fürkészett, majd elégedett mosoly ült ki az arcára.
– Tudtam, hogy megoldod.
Később, aznap este, miután elindult „meginni pár sört a srácokkal”, hogy hivatalosan is elkezdje a születésnapi hétvégéjét, leültem a konyhaasztalhoz. A laptop előttem volt, a begipszelt karomat egy párnára fektettem.
Az első hívás egy takarító céghez ment.
– Teljes nagytakarítást szeretnék – mondtam. – Konyha, fürdők, padlók, minden. Amilyen gyorsan csak lehet.
Másnapra volt szabad kapacitásuk. Lefoglaltam.
A második hívás a cateringhez vezetett. Egy kedves hangú nő vette fel, Zsuzsanna Balázs volt a neve.
– Hideg és meleg falatok kellenek, főételek, köretek, saláták, desszertek… és egy nagy születésnapi torta, nagyjából húsz főre – soroltam.
Gyors egyeztetés után mini burgerekben, tésztákban, friss salátákban, zöldséges fogásokban, desszertválogatásban és egy hatalmas tortában állapodtunk meg, rajta a felirattal: Happy Birthday, Marcell.
Végösszeg: nagyjából hatszáz dollárnak megfelelő forint.
A saját megtakarításomból fizettem. Abból a számlából, amiről ő sosem tudott.
Fájt.
De nem annyira, mint az a közöny, amit évek óta kaptam tőle.
Ezután jött a harmadik hívás.
Az ügyvédem.
Néhány hónappal korábban ismertem meg, amikor olyan kifejezésekre kezdtem rákeresni, mint hogy „mentális teher a házasságban” és „túlérzékeny vagyok-e”. Ő már előkészítette a válási papírokat — arra az esetre, „ha egyszer készen állnék”.
– Készen állok – mondtam. – Megoldható, hogy az iratokat a buli alatt kapja meg?
Rövid csend következett, majd:
– Igen. Meg lehet szervezni.
Átbeszéltük a részleteket.
Másnap, amíg Marcell dolgozott, megérkezett a takarítócsapat. Hárman voltak, és olyan alapossággal tisztították végig a házat, amire én soha nem jutottam időben vagy energiában. Még a rejtett sarkok is ragyogtak.
Marcell a munkahelyéről mindössze egy üzenetet küldött:
Elképesztően néz ki a ház. Nem kellett volna ennyire túlhajtanod lol.
Visszaírtam: Mondtam, hogy elintézem.
A születésnap reggelén Zsuzsanna és egy kollégája hozta az ételeket. Mindent elrendeztek: a meleg fogásokat, az evőeszközöket, a tálcákat, a tortát pontosan középre állították.
Zsuzsanna rápillantott a gipszemre.
– Biztos, hogy bírni fogja? – kérdezte halkan. – Nagyon kimerültnek tűnik.
– Rendben leszek – feleltem. – Ez az este fontos.
Amikor a vendégek szállingózni kezdtek, a ház makulátlan volt. Az ételek úgy festettek, mintha egy magazin fotózásáról érkeztek volna. Halk zene szólt, a gyertyák meleg fényt adtak.
Marcell úgy mozgott a nappaliban, mintha mindezt ő szervezte volna.
– Látod? – mondta, miközben a keze az ép vállamra simult. – Tudtam, hogy megoldod. Te mindig megoldod.
Elmosolyodtam… és arrébb léptem.
Előbb a kollégái érkeztek, aztán a barátai, végül a családtagjai. Kérdések záporoztak: „Mi történt a karoddal?” és „Ezt tényleg mind te csináltad?”
Mielőtt válaszolhattam volna, Marcell már nevetett.
– Erős nő – legyintett. – Mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy ő intézze.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett az édesanyja, tekintete azonnal rám szegeződött, mintha már az első másodpercben ítéletet hirdetett volna.