A férjem születésnapját megelőző napon eltörtem a karomat. És ahelyett, hogy az állapotom miatt aggódott volna, egyetlen dolog járt a fejében: nehogy tönkremenjen az ünneplése. Így aztán igen, végül lett születésnapi összejövetel… csak éppen nem úgy, ahogyan ő elképzelte.
A baleset oka prózai volt: a férjem, Marcell Hegyi, egyszerűen nem volt hajlandó eltakarítani a havat.
Nem képletesen értve. Teljesen szó szerint.
Az ünnepi hétvége előtti éjszakán az előajtónál álltam, és a bejárati lépcsőt figyeltem, ahol a hidegben már vékony jégréteg kezdett kialakulni.
– Marcell – szóltam hozzá –, csúszós odakint. Meg tudnád csinálni most a hóeltakarítást, és szórnál rá egy kis sót, mielőtt lefekszünk? Nem szeretnék elcsúszni.
A tekintetét fel sem emelte a telefonjáról.
– Később megcsinálom – mondta unottan.
– Ezt már egy órája mondod.
Olyan sóhaj tört fel belőle, mintha lehetetlent kérnék.
– Túldramatizálod. Pár lépcsőfok az egész. Mondtam, hogy meglesz. Hagyd már abba a nyaggatást.
Feszülten és rossz érzéssel feküdtem le, fél füllel azt várva, mikor nyílik az ajtó.
Nem nyílt ki.
Másnap reggel rohantam a munkába. Jobbkezes vagyok, ezért a táskát és a kávét a jobbomban vittem, a bal kezemmel pedig próbáltam kinyitni a zárat.
Ahogy kiléptem, rátettem a lábam a legfelső lépcsőre… és azonnal megcsúsztam a jégen.
Nem volt időm a korlátba kapaszkodni.
A lábam kicsúszott alólam, a könyököm nekicsapódott a lépcsőnek, és az egész testsúlyom a jobb karomra zuhant.
Hallottam a reccsenést.
A fájdalom azonnali volt: éles, perzselő, mindent elborító. Egy pillanatig levegőt sem kaptam, aztán sikítani kezdtem.
A szomszédunk, Bernadett Kozma, köntösben rohant ki.
– Jaj, Istenem! – térdelt le mellém. – Ne mozduljon! Érzi az ujjait?
Kontroll nélkül zokogtam.
– Igen… de rettenetesen fáj.
Megpróbálta felhívni Marcellt. Nem vette fel.
Három méterre voltunk az ajtótól, a férjem mégsem reagált semmire.
Végül ő tárcsázta a 911-et.
A mentősök rögzítették a karomat, majd betettek a mentőautóba. Reszkettem – a fájdalomtól, a dühtől és a dermesztő szégyentől.
Ahogy elhaladtunk a nappali ablaka előtt, megláttam Marcell alakját a kanapén.
A kórházban röntgent készítettek. Amikor az orvos visszatért, az arca nyugodt volt, de komoly.
– Jobbkar-törés – közölte. – Begipszeljük. Nem emelhet, nem vezethet, és komolyabb főzést sem végezhet. Pihenésre van szüksége.
A gipsz majdnem a vállamig ért. A karom súlyosnak és használhatatlannak tűnt, minden apró mozdulat fájdalommal járt.
– Fogadja el a segítséget – hangsúlyozta az orvos. – Most nem játszhatja el, hogy minden rendben van.
Fájdalomcsillapítókkal és egy csomó utasítással tértem haza.
Marcell a kanapén ült, ment a tévé, a telefon a kezében volt, mintha semmi különös nem történt volna.
Felpillantott, meglátta a gipszet… és elhúzta a száját.
– Hűha – mondta. – A fenébe.
Vártam, hogy megkérdezze: „Jól vagy?”
Nem tette.
Ehelyett megvonta a vállát.
– Hát… ez elég rosszkor jött.
Ránéztem.
– Rosszkor?
Legyintett.
– A születésnapom? A hétvége? Húsz vendég? Mindenkinek azt mondtam, hogy te készíted a rostélyost. A ház sincs rendben. Most mi lesz?
Pislogtam egyet.
– Marcell, nem tudok főzni. Nem tudok takarítani. Egy pulóvert alig bírok felvenni. A saját lépcsőnkön törtem el a karomat. Azért, mert nem takarítottad el a havat.
Forgatta a szemét.
– Óvatosabbnak kellett volna lenned. Mindig rohansz.
Aztán hátradőlt, mintha ez csak egy hétköznapi beszélgetés lenne.
– Figyelj, nem az én hibám, hogy elestél, és nem is az én gondom. Ez a TE feladatod, a te felelősséged, és ha nem tudsz vele megbirkózni, annak következményei lesznek.