— …szívinfarktust kapjon?! — fejezte be András ingerülten, mintha ezzel lezárhatná a vitát.
Renáta lassan kifújta a levegőt. A hangja csendes volt, de kemény.
— Én csak annyit szeretnék, hogy a férjem mellém álljon — mondta. — Legalább akkor, amikor egyértelműen igazam van. De látom, ez túl nagy elvárás.
Nem várta meg a választ. Bement a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, és kabátostul hanyatt dőlt az ágyon. A falon túlról tompa zajok szűrődtek át: András járkált a lakásban, félhangosan morogva, ajtókat csapkodva, fiókokat húzogatva.
Renáta a mennyezetet bámulta. Másnap reggel kilenckor elvileg megérkeznek a holmijai. Vagy mégsem. Könnyen lehet, hogy Ildikó Somogyi újabb kifogással áll elő. Talán azt mondja majd, Diána Fazekas még nem hozta vissza a ruhát. Vagy hogy a késeket a szomszéd törte el. Esetleg, hogy a fülbevalók árát nem tudja odaadni, hiszen nyugdíjas, miből is lenne pénze.
És András megint közvetíteni fog. Újra kérlelni kezdi, hogy legyen megértő. Megint elhangzik a „várj még egy kicsit”, vagy az, hogy „nem akkora ügy, veszünk másikat”.
Ekkor hasított belé a felismerés: teljesen mindegy, visszakapja-e a tárgyait vagy sem. A lényeg már megtörtént. Meglátta. Tisztán és félreérthetetlenül. Megértette, ki is valójában a férje. Hogy számára mi az első: az anyjával való béke, vagy a felesége méltósága. Látta, mit hajlandó feláldozni. És ezt többé nem lehetett kitörölni az emlékezetéből.
Pontban kilenckor csöngettek. Renáta ajtót nyitott. A küszöbön Ildikó Somogyi állt egy nehéz szatyorral. Az arca sötét volt és ellenséges.
— Tessék — lökte oda a csomagot. — Itt a kacatod.
Renáta leguggolt, belenézett. A ruhák összegyűrve, a cipők egymásra dobálva hevertek benne. A kabát sehol.
— A kabát hol van? És a kések?
— A kabát elszakadt — vágta rá az anyós. — Diána véletlenül beleakadt egy szögbe. Előfordul az ilyesmi. A késeket meg a szomszédnál hagytam, nagyon megtetszettek neki, meg akarja venni. Ha kifizeti, megkapod az árát.
— És a fülbevalók pénze?
Ildikó gúnyosan felnevetett.
— Miféle fülbevalók? Én semmit nem adtam el. Csak kitalálod ezeket.
Renáta hosszan ránézett. Aztán bólintott.
— Értem. Köszönöm, hogy eljött.
Felkapta a szatyrot, becsukta az ajtót. Ildikó még ott állt a lépcsőházban, láthatóan további balhéra számítva, de az ajtó többé nem nyílt ki.
Renáta a nappaliba ment. András a kanapén ült, kávéval a kezében.
— Ugye, megmondtam, hogy elintézi — mondta megkönnyebbülten.
Renáta szó nélkül kiborította a szatyor tartalmát a kanapéra. Gyűrött ruhák, karcos cipők, foltos bőrtáska.
— Szerinte ez a „mindent visszaadni” — szólalt meg végül. — A kabát tönkrement. A kések nincsenek meg. A fülbevalók árának nyoma sincs. És még csak bocsánatot sem kért.
András idegesen nyelt egyet.
— Beszélek vele… legalább a pénzről…
— Ne tedd — vágott közbe Renáta. — Már mindent értek.
— Mit értesz?
Ránézett arra az emberre, akivel öt évet élt együtt. Ismerős volt minden vonása, mégis idegennek tűnt. Hirtelen biztos lett benne, hogy nem akar így tovább élni. Olyan világban, ahol az ő holmija, határai és érzései mindig másodlagosak egy anyai szeszély mögött. Ahol ő csak ideiglenes, az anyós pedig az örök úrnő.
— El akarok válni — mondta nyugodtan.
András félrenyelte a kávét.
— Mi van?! Pár holmi miatt?!
— Nem a tárgyak miatt — felelte Renáta. — Hanem azért, mert hagytad, hogy az anyád uralkodjon az otthonunkon. Mert mellé álltál. Mert most sem látod be, hogy amit tett, az helytelen volt. Számodra én mindig tévedek, ha ő mást gondol.
— Renáta, ez jelentéktelen dolog! Megoldjuk…
— Nem — rázta meg a fejét. — Nem akarok így élni. Nem akarok folyton a helyemért harcolni a saját lakásomban. Elfáradtam, András.
A férfi döbbenten bámulta. Még tegnap is biztos volt benne, hogy ez is elül majd, ahogy mindig. Hogy a felesége sír egy sort, aztán beletörődik. De Renáta nem sírt. Higgadt volt és elszánt. Ez jobban megrémítette, mint bármilyen kiabálás.
Három héttel később Renáta elköltözött. András nem akadályozta a válást; sokáig nem hitte, hogy komolyan gondolja. Azt hitte, visszajön majd. Nem jött.
Egy apró lakást bérelt a város másik végén. Többet utazott munkába, de esténként olyan helyre ért haza, ahol csak az ő parfümjének illata volt. Ahová senki nem léphetett be engedély nélkül. Ahol ő döntött.
A fülbevalók nem kerültek elő. A kabát sem. De önmagát visszaszerezte. És ez többet ért mindennél.
Időnként András üzeneteket küldött. Érdeklődött, hogy van. Célzott rá, hogy az anyja már nem szól bele az életébe. Hogy mindent átgondolt. Hogy talán újra megpróbálhatnák.
Renáta elolvasta ezeket, majd törölte. Nem haragból. Egyszerűen azért, mert az út visszafelé azon a napon zárult le, amikor belenézett az üres szekrénybe. És megértette, hogy az üresség nemcsak ott volt jelen.