Nem egyik pillanatról a másikra történt. Nem azon az estén dőlt el végleg. Ez a repedés régóta futott végig rajta, szinte láthatatlanul: minden egyes látogatással, amikor az anyós betette a lábát a lakásba, minden alkalommal, amikor András ösztönösen Ildikó Somogyi oldalára állt vele szemben. Minden „ugyan már, család vagyunk” és minden „ne csinálj ügyet egy apróságból” egy újabb hajszálrepedést hagyott maga után.
Alig telt el húsz perc, amikor megszólalt a csengő. Renáta Budai nem lepődött meg. Pontosan tudta, ki áll az ajtó mögött.
Kinyitotta. A küszöbön Ildikó Somogyi állt, arca kipirult, tekintetében sértett harag vibrált. Mögötte András Vincze tűnt fel bizonytalanul – nyilván érte ment az anyjához, hogy idehozza, hadd „tegye helyre” a menyét, és elmagyarázza neki, hogyan illik viselkedni.
— Hogy beszélsz az idősebbekkel?! — köszöntés nélkül rontott neki Ildikó. — Rendőrséggel fenyegetsz engem? Ki vagy te egyáltalán?! Én akkor jártam ebben a lakásban, amikor te még szóba sem jöttél! Én ragasztottam itt a tapétát, én mostam fel a padlót! Az én fiam lakik itt, te meg csak… ideiglenes vagy!
Renáta szó nélkül félrehúzódott, utat engedve neki. András lopakodva követte, mint egy rajtakapott gyerek, aki nem tudja, hova álljon.
— Hol vannak a dolgaim? — kérdezte Renáta halkan.
— Nálam! — vágta rá az anyós. — És nem adom vissza! Ott maradnak, amíg le nem nyugszol! Élj csak egy kicsit a gönceid nélkül, hátha helyreáll az eszed!
— Tehát megvannak, csak nem hajlandó odaadni — vonta le a következtetést Renáta. — Rendben. András, add ide az autó kulcsát.
A férfi értetlenül nézett rá.
— Minek?
— Elmegyek az édesanyádhoz, és elhozom a saját holmimat.
— Azt nem teheted meg! — sikoltott fel Ildikó. — Az az én lakásom! Oda be nem teszed a lábad!
— Akkor hozza ide most azonnal. Vagy indulok a rendőrségre. Az ügyelet este is működik.
Ildikó Somogyi levegő után kapkodott a döbbenettől. Sírásra, hisztire, könyörgésre számított — bármire, csak nem erre a hideg, tárgyilagos hangra. A fiához fordult segítségért.
— András! Nézed, ahogy a feleséged fenyeget engem?!
András nem válaszolt. Tekintete ide-oda járt anyja és Renáta között. Sápadt volt, kimerült, és egyetlen vágya az volt, hogy ez az egész egyszerűen megszűnjön. Hogy valahogy megoldják. Hogy végre békén hagyják.
— Fiam, szólalj már meg! — erősködött az anyja. — Az anyád vagyok! Az életemet tettem fel rád! És ez a… ez a nő így beszél velem?!
— Anya, hagyd abba… — motyogta András. — Vigyük vissza a dolgokat, és nyugodjunk meg…
— Micsoda?! — Ildikó úgy nézett rá, mintha halálos árulást követett volna el. — Te az ő oldalán állsz? A saját anyád ellen?
— Nem állok senki oldalán — dörzsölte meg az arcát András. — Csak szeretném, ha vége lenne ennek az őrületnek…
Renáta figyelte őt. Egy felnőtt férfit, aki negyvenévesen sem tudott nemet mondani az anyjának. Aki jobban rettegett Ildikó haragjától, mint attól, hogy elveszíti a feleségét. Aki a „nyugodjunk meg” mögé bújt, ahelyett hogy megvédené a saját otthonát.
— Rendben — szólalt meg végül csendesen. — Akkor elmegyek én.
Felkapta a táskáját, a telefonját, magára húzta a kabátját.
— Hová mész? — kapta fel a fejét András.
— A rendőrségre. Feljelentést teszek lopás miatt.
— Renáta, várj!
De ő már az ajtót nyitotta. Ildikó utána vetette magát, és megragadta a kabátujját.
— Hogy mersz ilyet?! Majd én megmutatom neked a rendőrséget! Én teszek feljelentést ellened — zaklatásért! Idős ember megsértéséért!
Renáta megállt. Lassan megfordult, és halkan felnevetett. Nem vidáman, inkább fáradtan.
— Tudja mit, Ildikó — mondta, egyenesen a szemébe nézve. — Tegye csak meg. Találkozunk az őrsön. Én elmondom, hogyan jött be a lakásomba, hogyan vitte el a dolgaimat, és hogyan adta el a családi ékszeremet. Maga pedig beszél az „idős ember megsértéséről”. Meglátjuk, kit fog jobban érdekelni.
Az anyós elsápadt. Először tűnt úgy, hogy felfogja: túl messzire ment.
— Én… csak vicceltem a feljelentéssel — hebegte. — Nem kell ezt ennyire komolyan venni…
— Én viszont komolyan beszélek — felelte Renáta. — Öt perce van megmondani, mikor hozza vissza a dolgaimat. Különben megyek.
Súlyos csend telepedett rájuk. Ildikó hol a menyére, hol a fiára nézett, várva, hogy András közbelépjen, megállítsa ezt az egészet. De András a fal mellett állt, némán. Feladta. Meghátrált.
— Holnap reggel — sziszegte végül az anyja. — Mindent elhozok holnap.
— Kilenc órakor — pontosított Renáta. — És a fülbevaló árát is. Egy fillérrel sem kevesebbet.
Ildikó kiviharzott, becsapva maga mögött az ajtót. A lakásban csak András maradt. Zavartan nézett Renátára.
— Elégedett vagy? — kérdezte halkan. — Kényszerítettél, hogy válasszak közted és az anyám között.
Renáta keserűen elmosolyodott.
— Nem, András. Én csak a dolgaimat kértem vissza. A cirkuszt az anyád csinálta. Te pedig… te semmit nem tettél. Nem álltál mellém. Nem védted meg az otthonunkat. Csak vártál, hogy elmúljon.
— Nem veszekedhetek az anyámmal! — csattant fel András. — Idős, magas a vérnyomása! Azt akarod, hogy…