— Hát ti? Megjöttetek végre? Jó volt a pihenés? — csilingelt bele a kagylóba az anyós hangja, túl élénken, túl könnyedén.
— Ildikó Somogyi, hol vannak a dolgaim? — vágott közbe Renáta Budai minden bevezetés nélkül.
A vonal másik végén egy pillanatra csend lett. Csak egyetlen másodpercig tartott, mégis beszédes volt. Aztán Ildikó felnevetett, ám a nevetés élesebben csengett, mint kellett volna.
— Miféle dolgok, kislányom? Miről beszélsz te egyáltalán?
— A kabátomról. A ruháimról. A cipőimről. A késekről. És a nagymamám fülbevalóiról — sorolta Renáta lassan, nyomatékosan. — Azokról a holmikról, amelyeket az engedélyem nélkül vitt el a lakásunkból.
A vidám hangnem egy szempillantás alatt eltűnt. A szavak hidegebbé váltak, keményebb élük lett.
— Ne reagáld ezt túl ennyire — mondta Ildikó már fojtott, parancsoló tónusban. — Nem idegen vagyok, hanem András anyja. A családnak segítettem, ez teljesen természetes. Vagy már elkezdtél fukarkodni? Neked mindenből több van, másoknak meg semmijük!
— Ön engedély nélkül elvitte a tulajdonomat — ismételte meg Renáta. — Ennek van neve. Lopásnak hívják.
Az anyós felhorkant.
— Lopás?! Meg vagy te őrülve? Tudod, kivel beszélsz? Én szültem és neveltem fel a férjedet! Jogom van bemenni a lakásába, amikor csak akarok! Az meg, hogy te teleszórtad a szekrényeket drága rongyokkal, a te bajod. Tanulj meg egyszerűbben élni, menyem! A család fontosabb, mint a divatozás!
— Azonnal kérem vissza az összes holmimat — mondta Renáta, miközben úgy szorította a telefont, hogy elfehéredtek az ujjai. — Minden darabot. Az utolsó cipőig. És a fülbevalókat is. Most.
— Egy fillért sem kapsz vissza! — sikította Ildikó. — Diána Fazekas már hordta azt a ruhát, még ki is kell mosni! A késeket odaadtam a szomszédasszonyomnak, pont szüksége volt rájuk! A fülbevalókat meg… eladtam. Igen, eladtam! Diánának születésnapja volt, ajándék kellett! Mit nézel így? Van neked más ékszered is elég! A lány viszont boldog, bundát vettünk neki abból a pénzből!
Renátának idő kellett, mire újra levegőt tudott venni. A fülbevalók. A nagymamája emléke. Eladva. Azért, hogy egy távoli rokon bundában parádézhasson — olyan ember, akivel talán háromszor beszélt életében.
— Eladta a nagymamám emlékét — szólalt meg végül Renáta, meglepően nyugodt hangon. — Egy halott nagymama ajándékát, hogy egy számomra idegen embernek szőrmekabátot vegyen.
— Jaj, ne gyere már mindig ezzel a nagymamával! — csattant fel Ildikó. — Meghalt, Isten nyugosztalja, de az élet megy tovább! Diána András családja, tehát a tiéd is! Inkább örülnöd kellene, hogy törődöm a rokonsággal, nem pedig panaszkodni!
Renáta bontotta a vonalat. A keze remegett, de nem a tehetetlenségtől. Hanem attól a jeges, tiszta dühtől, amely lassan, megállíthatatlanul áradt szét benne.
András Vincze a nappali ajtajában állt. Zavartan, bűnbánó arccal, mintha abban reménykedne, hogy Renáta mindjárt sírni kezd, ő pedig majd megölelheti, és az egész ügy elsimul, ahogy eddig mindig.
— Tudtad — mondta Renáta halkan. — Tudtad, hogy eladta a fülbevalókat.
András összerezzent.
— Én… csak utána mondta… amikor már megtörtént… nem tudtam mit tenni…
— Felhívhattál volna. Szólhattál volna, hogy nincs joga a dolgaimhoz. Elvehetted volna a kulcsait már az első alkalom után. De nem tetted.
— Renáta, érts meg, ő az anyám! — lépett felé András kétségbeesetten. — Egyedül nevelt fel, miután apám elment! Tartozom neki! A tárgyakat meg… veszünk másikat. Van rá pénzünk!
— A nagymamám fülbevalóját nem lehet újra megvenni — válaszolta Renáta. — Az nincs többé. Érted ezt?
András hallgatott. A szemében ott volt a megszokott forgatókönyv: az önsajnálat, a várakozás, hogy majd minden lecsillapodik. Hiszen eddig mindig így történt. Renáta volt az, aki engedett. Aki lenyelte az anyós megjegyzéseit a fizetéséről, a költekezéséről, arról, hogy „régen másképp éltek az emberek”.
— Hívd fel az anyádat — mondta Renáta határozottan. — Mondd meg neki, hogy mindent visszahoz, amit csak lehet. És a pénzt is.
— Ő ezt nem fogja… — kezdte András.
— Akkor én megyek el hozzá — vágott közbe Renáta. — És feljelentést teszek lopás miatt. Minden következménnyel együtt.
András elsápadt.
— Ezt nem teheted meg! Az anyámról van szó!
— A dolgaimról van szó — felelte Renáta. — A törvényről. Betört a lakásunkba és eltulajdonított valamit, ami nem az övé.
András úgy nézett rá, mintha most látná először. A kompromisszumkereső, csendes feleség helyén egy idegen, határozott nő állt. Ő pedig nem tudta, hogyan válasszon, ahogy eddig sem tudott soha.
— Felhívom — motyogta végül. — Megpróbálom megbeszélni…
Renáta kiment az erkélyre. Levegőre volt szüksége. A város esti fényeit nézte, az ablakokban felvillanó életeket, és közben pontosan érezte: valami végleg megrepedt benne, és már soha nem lesz ugyanolyan, mint előtte.