Amikor Renáta Budai két hét törökországi nyaralás után végre kinyitotta a lakásuk ajtaját, nem az az ismerős, megnyugtató érzés fogadta, amelyre számított. Nem a saját otthonának megszokott illata lengte be az előszobát, hanem valami idegen és zavaró: olcsó légfrissítő tolakodó szaga keveredett jázminnal, és mindezt átszőtte egy halvány, ismeretlen parfüm nyoma. Renáta már az első lélegzetvételnél érezte, hogy ez nem az ő világa.
A férje, András Vincze, közben már beljebb járt. A bőröndöt húzva átvágott a nappalin, majd a balkonajtó zárjával bajlódott, miközben a lakásban rekedt melegre panaszkodott. Renáta viszont megállt az előszobában. Valami nem stimmelt. A csend ugyan teljes volt, mégis olyan érzése támadt, mintha a falak emlékeznének valaki más jelenlétére.
Lassan elindult a nappali felé. Első pillantásra minden a helyén volt, mégis apró részletek kezdték bántani a szemét. A kanapépárnák nem úgy feküdtek, ahogy indulás előtt hagyta őket. A komódon álló művirágos váza kissé elfordítva állt. A dohányzóasztalról hiányzott a kedvenc fotóalbuma, az a sötét bőrborítású darab, amelyet mindig gondosan, pontosan középre tett.
A szíve hevesebben vert. Gyors léptekkel a hálószobába ment, ahol az első valódi sokk érte. A tolóajtós gardrób ajtaja résnyire nyitva volt. Egy mozdulattal kitárta, majd ledermedt.
Üresség. Ott, ahol a híres olasz márkájú fekete bőrdzseki szokott lógni, most semmi sem volt. Hiányzott a két legszebb ruhája is: az a smaragdzöld, amelyet a céges rendezvényen viselt, és a bordó, testhez simuló darab, amely különösen kiemelte világos haját. A felső polcról eltűnt három pár cipő, és sehol sem volt a kedvenc velúr táskája.
A torka elszorult. Végighúzta a kezét az üres vállfákon, mintha még mindig remélné, hogy csak káprázik a szeme. Ez nem lehetett betörés. A televízió érintetlenül lógott a falon, András laptopja ott feküdt az íróasztalon. Egy tolvaj nem válogatott volna így.
— András — szólalt meg végül, és a saját hangja is idegennek tűnt a fülében. — Gyere ide azonnal.
A férfi az ajtóban jelent meg egy palack vízzel, láthatóan még nem fogta fel, mi történik.
— Hol vannak a dolgaim? — Renáta a szekrény üres részeire mutatott.
András odanézett, és az arca fokozatosan megváltozott: meglepetés, majd felismerés, végül valami kellemetlen bűntudat suhant át rajta. Elkapta a tekintetét.
— Figyelj… hát… anya volt az — kezdte bizonytalanul.
Renáta gyomra görcsbe rándult.
— Az anyád? — kérdezte halkan, szinte suttogva.
— A harmadik napon hívott, miután elutaztunk — hadarta András. — Azt mondta, Diána Fazekas születésnapja van, és nincs mit felvennie. Tudod, a unokatestvérem. Anya csak kölcsön akart kérni néhány ruhát tőled. Nem tudtam nemet mondani…
— Kulcsot adtál a lakásunkhoz az anyádnak, amíg nyaraltunk? — Renáta lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat.
— Igen, de csak rövid időre! Megígérte, hogy mindent visszatesz! — András hangja egyre feszültebb lett. — Ugyan már, Renáta, miért csinálsz ebből ekkora ügyet? Család vagyunk, segítenünk kell egymást!
Renáta szó nélkül a konyhába ment. Kinyitotta a hűtő fölötti felső szekrényt, ahol mindig ott állt a büszkesége: a japán damaszkuszi acélból készült késszett, amelyet a kollégáitól kapott a születésnapjára. A polc üres volt.
— A késeket is elvitte az anyád? — kérdezte hátrafordulás nélkül.
A mögötte lévő csend mindennél beszédesebb volt.
— Azt mondta, az övéi már életlenek, ezek meg csak porosodnak nálunk — motyogta András. — Jövő héten visszahozza…
Renáta lehunyta a szemét. Maga előtt látta Ildikó Somogyi alakját, amint két teljes hétig szabadon járkál a lakásukban, kinyitja a szekrényeket, végigtapogatja a ruháit, és eldönti, mi az, amire szerinte Renátának nincs szüksége.
— És még mit vitt el? — a hangja ijesztően nyugodt volt.
— Renáta…
— Mit vitt el még az anyád az én dolgaimból?
András nagyot sóhajtott.
— A fotóalbumot. Tudod, azt a bőrborításút. Gyerekkori képek is vannak benne rólam, meg akarta mutatni egy barátnőjének. És… elvitte az arany fülbevalódat is, a gyöngyöset. Azt mondta, Diána ünnepel, és nem mehet ékszer nélkül. Egy hét, és visszaadja…
A fülbevaló. Az egyetlen emlék a nagymamájától. A hideg végigfutott Renáta testén.
— Egy hét? — kérdezte lassan. — András, mi már hazajöttünk. Két nap eltelt azóta, amikorra ígérte. Hol vannak a dolgaim?
András hallgatott. A válasz ott lógott a levegőben.
Renáta elsétált mellette, visszament a szobába, elővette a telefonját, és tárcsázta az anyósa számát. Ildikó Somogyi a harmadik csörgésre felvette, a hangja vidám és energikus volt, mintha mi sem történt volna, és Renáta pontosan tudta, hogy ez a beszélgetés csak most fog igazán elkezdődni.