Adrienn Hegedűs még egyszer megszorította a kulcscsomót, majd mosolyogva átnyújtotta az új lakóknak.
– Sok örömet kívánok az új otthonukhoz! – mondta őszintén.
– Nagyon köszönjük! Önöknek pedig minden jót az új kezdethez! – válaszolta a pár.
A búcsú után már nem volt több mondanivaló. Az állomás felé vezető úton csend telepedett rájuk. Marcell Kozma Adrienn kezét fogta, ujjai melegen kulcsolódtak az övéihez. Mindketten tudták: hosszú, közel tizenkét órás utazás vár rájuk, és a végén egy teljesen ismeretlen város, egy másik élet. A bizonytalanság és a lelkes várakozás furcsa keveréke dolgozott bennük.
– Tudod – törte meg a hallgatást Adrienn, amikor a vonat lassan kigördült a peronról –, lehet, hogy ez az egész egyfajta jel volt. Ha Nikolett hamarabb megérkezik, talán meginogtunk volna.
– Elképzelhető – bólintott Marcell. – Bár sajnálom őt. Egy gyerekkel, pénz nélkül nem könnyű.
– Meg fogja oldani – felelte Adrienn határozottan. – Nikolett nem az a típus, aki feladja. Harcos alkat.
Az ablak mögött elsiklottak Debrecen környékének ismerős képei. A város lassan eltűnt mögöttük, minden gondjával, zajával és a soha véget nem érő családi bonyodalmakkal együtt. Előttük pedig ott volt a tenger közelsége, az új munka és a lehetőség, hogy végre magukért éljenek.
Marcell telefonja rezdült. Üzenet érkezett Nikolett Királytól: „Szerencsésen megérkeztünk. Anyu kedves volt, segít majd óvodát intézni Leventének. Köszönünk mindent. Legyetek boldogok.”
Marcell átnyújtotta a készüléket Adriennek. A nő arca felderült.
– Ugye mondtam? – mosolygott. – Lassan minden a helyére kerül.
– Igen. És őszintén? Örülök, hogy elmegyünk. Jó érzés tiszta lappal indulni.
– Spontán rokoni látogatások nélkül? – kérdezte Adrienn játékosan.
– Na igen… az sem mellékes – nevetett fel Marcell.
A szerelvény egyre nagyobb sebességre kapcsolt, mintha maga is siettetné őket az új élet felé. Ami mögöttük maradt, az már lezárt fejezet volt: az eladott lakás, a zaklatott reggel, Nikolett könnyes arca. Előttük Balatonfüred várt – egy hely, ahol senki sem ismeri őket, ahol mindent a saját elképzeléseik szerint formálhatnak.
Adrienn lehunyta a szemét, és elképzelte a tengert, amely mindössze húsz percnyire lesz majd az otthonuktól. Látta magukat Marcellel a parton sétálni, ahogy a napfelkeltét figyelik, terveket szőnek, végre mentesen a család állandó beleszólásától és mások terheinek cipelésétől.
– Mire gondolsz? – kérdezte halkan Marcell.
– Arra, hogy néha az élet maga tol bennünket a jó irányba – felelte Adrienn. – Annyit vacilláltunk, mostanra viszont biztos vagyok benne: menni kellett.
– Nikolett miatt?
– Nem kizárólag. Inkább azért, mert rájöttem: nem élhetjük az életünket mások problémáiban. Mindenkinek megvan a saját útja.
Marcell egyetértően bólintott. Szerette a húgát, de az állandó kiszámíthatatlanság, hogy bármikor megjelenhet gondjaival, kimerítette. Balatonfüreden más lesz – ott nem lehet csak úgy, előzetes jelzés nélkül becsöngetni bőröndökkel.
Újabb üzenet érkezett, ezúttal a vevőktől: „Köszönjük a lakást! Minden tökéletes, már most otthon érezzük magunkat.”
Adrienn és Marcell összenéztek, és egyszerre elmosolyodtak. A kör bezárult. A régi élet véget ért, az új pedig épp most kezdődött. Bár a reggel zűrzavaros volt, és az utolsó pillanatban még mások gondjait is meg kellett oldaniuk, sikerült. Együtt. És ez a tudat erőt adott nekik: bármi jön ezután, közösen meg fogják oldani.