Nikolett hangja egyre magasabbra csúszott, szinte remegett az indulatoktól.
– A testvéred vagyok! Az egyetlen családtagod! És képes voltál úgy túladni a lakáson, hogy nekem egy szót sem szóltál?
Marcell fáradtan felsóhajtott.
– Akkor akartuk elmondani, amikor már minden véglegessé vált…
– Mikor véglegessé? – csattant fel Nikolett. – És most mihez kezdjünk? Aludjunk a lépcsőházban?
Levente megriadt, és azonnal az anyjához bújt. Zsolt tanácstalanul ácsorgott, mintha hirtelen elfogyott volna alóla a talaj.
– Esetleg ma éjszakára kivehetnétek egy szobát valahol – vetette fel Adrienn Hegedűs óvatosan. – Álljuk mi a költséget.
– Szállodát? – Nikolett ernyedten huppant le az előszobában álló székre. – Minden fillérünket a költözés emésztette fel. Abban a hitben voltunk, hogy itt meghúzhatjuk magunkat, amíg nem találunk új otthont.
Marcell végigsimított az arcán. Tudta, hogy a húga gyakran hoz elhamarkodott döntéseket, de erre a helyzetre ő sem volt felkészülve.
– Miért nem telefonáltál? Megbeszélhettük volna, segítünk másképp.
– Meglepetésnek szántam – motyogta Nikolett. – Azt gondoltam, örülni fogsz.
Súlyos hallgatás telepedett közéjük. Adrienn a konyhába ment vizet tenni fel, mert érezte, tenni kell valamit, mielőtt a feszültség elviselhetetlenné válik.
– Akkor most merre tovább? – kérdezte végül Zsolt megtörten. – Hová menjünk?
Marcell leült Nikolett mellé, hangját szándékosan lehalkította.
– Beszéljük át higgadtan. Ma estére maradhattok. A nappaliban megoldjuk az alvást.
– És holnap mi lesz? – kérdezte Nikolett könnyes szemmel.
– Holnap keresünk valami átmeneti megoldást. Talán egy albérletet rövid időre.
– De miből? – Nikolett előhúzott egy zsebkendőt, megtörölte az arcát. – Zsoltnak három hónapja nincs munkája, én pedig Leventével vagyok otthon. Alig jövünk ki.
Adrienn visszatért a gőzölgő teával, letette a csészéket, majd leült velük szembe.
– Tudom, hogy nehéz – mondta csendesen. – De minket is érts meg. A lakás már nem a miénk. Az iratok aláírva, nincs visszaút.
– Nem lehetne megkérni a vevőket, hogy várjanak pár napot? – reménykedett Nikolett.
– Más városból érkeznek, holnapra mindent leszerveztek – felelte Marcell. – Ráadásul a szerződésben félmillió forintos kötbér van, ha nem adjuk át időben.
Nikolett az arcába temette a kezét.
– Istenem… akkor mit fogunk csinálni?
Levente odalépett hozzá, és átkarolta.
– Anya, ne sírj. Hazamegyünk?
– Nincs hová, kicsim – suttogta Nikolett.
Adrienn szíve összeszorult. A gyerek ártatlan kérdése mindennél jobban fájt. Marcellre nézett, aki némán a padlót bámulta.
– Rendben – szólalt meg Adrienn végül határozottan. – Ma pihenünk. Holnap megoldást keresünk. Levente aludjon a hálóban, ti pedig a nappaliban. Vacsorát kértek?
– Útközben ettünk – morogta Zsolt fáradtan.
Az este további része halk pakolással telt. Ágyneműk kerültek elő, a bőröndökből kivették a legszükségesebbeket, Leventét lefektették. Nikolett szinte végig szótlan maradt, csak néha tört fel belőle egy-egy elfojtott zokogás.
Amikor a lakás végre elcsendesedett, Adrienn és Marcell becsukták maguk mögött a konyha ajtaját.
– Mit teszünk? – kérdezte Adrienn suttogva.
– Fogalmam sincs – felelte Marcell. – Reggel kilenckor jönnek az új tulajdonosok, a lakásnak üresnek kell lennie.
– De Nikolették hová mennek?
– Valahogy megoldjuk – mondta bizonytalanul. – Ha kell, kifizetünk nekik pár éjszakát egy szállodában.
Adrienn elkeseredetten megrázta a fejét.
– Marcell, nekünk sincs tartalékunk. A jegyek és az indulás Balatonfüredre így is minden pénzünket felemésztette.