Az öntudatlanság sűrű fátylán keresztül úgy derengett fel előtte, mintha még valaki odalépne az asztal széléhez. Kék műtéti ruhát viselt, arcát maszk fedte. Nő volt. Feljebb állította a lámpát, a fény kegyetlenül a szemébe hasított. Egyetlen lélegzetnyi időre összekapcsolódott a tekintetük. Az arc rejtve maradt, csupán a szemek látszottak: szürkék, nyugodtak, és baljósan ismerősek. Abban a villanásnyi pillanatban, mielőtt az altatás végleg lehúzta volna a sötétségbe, egy gondolat csapott belé, mint az elektromos kisülés: „Dóra? Ez nem lehet… kizárt.”
A beavatkozás kifejezetten kockázatosnak bizonyult. A műtőben dolgozó fiatal sebészsegéd feszült áhítattal figyelte Dóra Hegyi Arkagyevna minden mozdulatát. A nő úgy működött, akár egy hibátlanra hangolt mechanizmus: precíz, könyörtelenül pontos, mintha nem is hús-vér ember, hanem egy hideg logikával vezérelt gép lenne. Nem volt benne bizonytalanság, se kapkodás; steril kesztyűs ujjai biztosan és gyorsan követték egymást.
— Csipeszt. — hangzott a kérés egyenletes, szinte érzelemmentes hangon. — Tampont. Szívót. Ide még egy fogót. A vérnyomás zuhan, szóljon az aneszteziológusnak!
A tempó nem lassult, a koncentráció töretlen maradt. Három órányi feszült küzdelem után végül félretette az utolsó eszközt, és halkan, tárgyszerűen ennyit mondott:
— Le lehet zárni.
Az orvosi pihenőben, miután lehúzta az arcáról a maszkot és levette a sapkát, hirtelen évekkel idősebbnek tűnt. A homlokához tapadt, nedves hajtincsek elárulták a kimerültségét.
— Dóra Arkagyevna, ez elképesztő volt — szólalt meg elcsukló hangon az asszisztens. — Szó szerint visszahozta őt a halál küszöbéről. Ilyen komplikált esetet még…
Dóra nem válaszolt azonnal. Odalépett az ablakhoz, és hosszan nézte az éjszakába burkolózó várost, a fények tompa vibrálását. Végül megfordult.
— Botond — szólította meg halkan Botond Budait —, van nálad egy cigaretta?
A férfi megdöbbenve vonta fel a szemöldökét. Köztudott volt, hogy a sebészet vezetője, Gabriella Balog professzor elvből tiltotta a dohányzást, és Dóra sem élt ezzel a szokással. Mégis, szó nélkül átnyújtotta a dobozt és az öngyújtót. Dóra kivett egy szálat, ajkai közé illesztette, de nem gyújtotta meg. Csak tartotta, miközben az ujjai finoman remegtek.
— Valami baj van? — kérdezte óvatosan Botond.
Kesernyés mosoly suhant át Dóra arcán, miközben a cigarettára nézett.
— Egész felnőtt életemben gyűlöltem ezt az embert — mondta alig hallhatóan. — És minden szabály, minden szakmai elv szerint ma nem lett volna szabad nekem megoperálnom.
Amikor Márk Farkas magához tért, nem a fájdalom volt az első érzés, hanem a régi, jól ismert felsőbbrendűség. Élt. Túlélte. Ez pedig számára egyet jelentett azzal, hogy ismét kézben tart mindent. Rekedt hangon azonnal utasította az ügyeletes nővért: hívják be a kezelőorvosát. Tudnia kellett, hogy az altatás előtti pillanat nem puszta hallucináció volt-e.
Dóra belépett a különleges ellátásra kialakított, tágas kórterembe. Hibátlan fehér köpenyt viselt, haja szigorúan feltűzve, kezében tablet a kórlappal. Az arca zárt maradt, csak hűvös, udvarias szakmaiság tükröződött rajta.
— Jó napot, Márk Farkas Igorevics. Hogy érzi magát?
Nem felelt. Végigmérte, ajkai sarkában halvány, öntelt mosoly bujkált.
— Dóra… szóval igazam volt. Szervusz. Öröm látni — szándékosan tegezte, mintha ezzel visszarángathatná őket egy olyan múltba, amelyet saját kedve szerint formált át.
— A nevem Dóra Hegyi Arkagyevna, és én vagyok az ön kezelőorvosa — válaszolta hűvösen, pillantását nem engedve. — Kérem, maradjunk a szükséges keretek között.
A visszautasítás azonban csak olaj volt a tűzre.
— Férjnél vagy? — kérdezte nyersen, annak magabiztosságával, aki sosem szokott nemet hallani. — Tulajdonképpen mindegy. Mindig megszereztem, amit akartam. Téged is vissza foglak kapni. Kijavítom azt a régi tévedést.
Dóra nem reagált. Egyetlen mozdulattal rögzített egy megjegyzést a tabletjén, majd megfordult, és szó nélkül elhagyta a szobát.