«Itt van a pénz. Az abortuszra, meg a vonatjegyre vissza oda, ahonnan jöttél» — dobta Dóra ölébe Márk fagyosan, majd az autóval elhajtott

Ez a hideg árulás felháborító, fájdalmas és aljas.
Történetek

Az éjszakai rakpart félfényében a férfi egészen más arcát mutatta, mint amit az egyetemi termekből ismert. Mégis, a hangja nyugalmat árasztott, és ez a csendes, együtt érző tónus lassan feloldotta Dóra bénultságát.

– László Simon… – lehelte alig hallhatóan, miközben ajkai újra megremegtek.

A férfi nem tolakodott: óvatosan helyet foglalt mellette a kőkorláton, ügyelve arra, hogy köztük megmaradjon a tisztes távolság.

– Egy késői megbeszélésről jövök – mondta halkan. – Erre látom, hogy az egyik volt diákom itt ül egyedül, ilyen állapotban. Már jócskán elmúlt éjfél, a metró sem jár sokáig. Ha nem tévedek, maga a város túlsó felén lakik. A szomszéd házban van a lakásom. Jöjjön fel hozzám. Iszik egy meleg teát, felenged kicsit, aztán reggel tiszta fejjel eldönti, hogyan tovább. Nem maradhat itt egyedül az éjszakában.

Dórában nem maradt erő tiltakozni. A gondolatai szétcsúsztak, az akarata teljesen elfogyott. Amit átélt, összetörte, és ez a váratlan, feltétel nélküli törődés – szinte egy idegentől – kapaszkodót jelentett, mint fuldoklónak a mentőöv. Csak bólintani tudott. László Simon értette ezt a szótlan beleegyezést: óvatosan megfogta a karját, felsegítette, majd lassan elindultak a sötét mellékutcán. Dóra engedelmesen követte, távolodva attól a helytől, ahol megalázták, mintha ebben a pillanatban egyedül a férfi jelenléte tartaná egyben a darabjaira hullott világot.

A lakás minden részlete éles ellentétben állt Márk Farkas hideg, üres loftjával. Itt nem volt ridegség: béke és visszafogott melegség lengte be a teret. Magas könyvespolcok roskadoztak kötetek alatt, egy régi íróasztalon zöldernyős lámpa állt, az állólámpa tompa fénye pedig megvilágította a kényelmes fotelt és a dohányzóasztalon heverő folyóiratokat. A levegőben fa, papír és frissen főzött tea illata keveredett.

– Jöjjön beljebb, kérem, ne mentegetőzzön – mondta László Simon, miközben segített lecsúsztatni Dóra válláról a kabátot. – Agglegénylakás, nem palota, de igyekszem rendet tartani. Ha egy otthon barátságos, a magány is kevésbé fájdalmas.

Ez az egyszerű megjegyzés meglepően mélyre talált. Dórában megmozdult valami, amiről azt hitte, már végleg elnémult. A könnyei újra összegyűltek, de a férfi nem tette szóvá: inkább kiment a konyhába, és néhány perc múlva két gőzölgő citromfűteával tért vissza.

A teáscsészék fölött, ebben a csendes, figyelmes légkörben Dóra észre sem vette, mikor kezdett beszélni, és mikor mondott el mindent. A vak bizalmat, a naiv szerelmet, a várandósságot, Márk kegyetlen mondatait, valamint a pénzzel teli borítékot, amely még mindig ott lapult a táskájában, mintha égetné a bőrét. László Simon végighallgatta. Nem vágott közbe, nem kérdezett feleslegesen. A tekintetében nem volt ítélet és nem volt szánalom sem – csak nyugodt, emberi megértés.

Amikor a történet végére ért, a férfi kis szünet után megszólalt:

– Most pihennie kell – mondta halkan. – Nemcsak magának – tette hozzá egy alig észrevehető biccentéssel a hasa felé, elsőként nevezve nevén azt, amit már régen felismert. – Menjen a hálószobába. Friss az ágynemű. Én itt maradok a kanapén. Kérem, ne ellenkezzen. Most a nyugalom a legfontosabb.

Reggel a konyhát frissen főtt kávé és omlett illata töltötte meg. Dóra valamivel kipihentebben ébredt, de a bizonytalanság változatlanul ott ült benne. Nem látta maga előtt az utat. Ekkor László Simon, miközben lassan keverte a cukrot a csészében, váratlan komolysággal szólalt meg.

– Dóra, sokat gondolkodtam az éjjel – kezdte. – Van egy ajánlatom. Talán meglepi majd. Felkértek, hogy vezessem egy szlavisztikai tanszék munkáját egy európai egyetemen. Ez szakmailag mindennél többet jelentene számomra. Van azonban egy kimondatlan feltétel: előnyben részesítik azokat, akik családosak, mert stabilitást látnak bennük. Én pedig, mint tudja, egyedül élek.

Megállt, időt adva neki, hogy felfogja a hallottakat.

– Házasságot javaslok – folytatta csendesen. – Formálisat. A gyermek megkapná a nevemet és az apai nevet. Anyagi biztonságot nyújtanék maguknak. Maga nyugodtan befejezhetné a tanulmányait, világra hozhatná és felnevelhetné a babát anélkül, hogy a megélhetés vagy a pénz miatt kellene aggódnia.

A cikk folytatása

Sorsfordulók