„Nincs szükségem gyerekre ettől a szürke egértől” – vetette oda fagyosan, miközben a bankjegyeket a kezébe nyomta. Akkor még nem tudta, hogy az élet könyörtelenül vissza fogja kérni ezt a mondatot.
Az este párás hidege körülölelte a várost, ám a luxusautó zárt belsejében a felhevült bőrülések és Márk Farkas drága parfümjének nehéz illata terjengett. Dóra Hegyi némán ült az anyósülésen, ujjai görcsösen szorították a retikül pántját. A mellkasában lassan, megállíthatatlanul nőtt egy megfoghatatlan nyugtalanság. Márk az út nagy részén hallgatott, majd amikor a kihalt rakpartnál lefékezett, oldalra fordult, és arcán egy hűvös, vadászmosoly villant fel.
– Nos, Dóra, idáig tartott – közölte egyenletes, érzelemmentes hangon. – A kis „kalandunk” ezzel lezárult.
A lány döbbenten nézett rá. Nem értette. Ez biztosan csak rossz tréfa lehetett. Hiszen alig egy nappal korábban még a hétvégét tervezték, sőt, Márk arról beszélt, hogy bemutatja őt a jachtklubos ismerőseinek.
– Márk, miről beszélsz? Nem követlek… Ugye csak viccelsz? – kérdezte elcsukló hangon.
A férfi szája még szélesebb mosolyra húzódott, a tekintete azonban jéghideg maradt.
– Vicc? Szerinted bohócnak nézek ki? – közelebb hajolt, és Dórán végigfutott a félelem. – Vagy azt hitted, nem látom át, mire játszol? Úgy gondoltad, ha teherbe esel, rögtön az anyakönyvvezetőhöz rohanok? Elég naiv elképzelés.
Dóra világa nem egyszerűen megingott: darabokra robbant, és a szilánkok mélyen belevágtak. Kapkodva vette a levegőt, de a vád olyan kegyetlen és igazságtalan volt, hogy egy ideig megszólalni sem tudott.
– Nem… ez nem igaz… – lehelte végül, miközben könnyei elmosták az éjszakai fényeket. – Véletlen történt… Ez a gyermek ajándék, Márk. Hogy mondhatsz ilyet?
– Hagyd ki ebből az Istent – vágott közbe nyersen. – A saját hiteddel intézd el. Én világosan beszéltem: erre nincs szükségem.
Hátradőlt, és nyílt megvetéssel mérte végig.
– Komolyan elhitted, hogy én, Márk Farkas, elveszlek feleségül? Téged? Azt a jelentéktelen lányt abból a vidéki semmiből? Nem kell gyerek… főleg nem tőled. Világos?
A szavak rosszabbul ütöttek, mint bármilyen pofon. Belül perzseltek, mindent felemésztettek, ami még élt benne. Mintha lezárná az ítéletet, könnyed mozdulattal előhúzott a kesztyűtartóból egy fehér borítékot, és Dóra ölébe ejtette.
– Itt van a pénz. Az abortuszra, meg a vonatjegyre vissza oda, ahonnan jöttél. Többé ne keress. És fel se merj hívni.
Az ajtó csattanva záródott. A kerekek felsikoltottak, majd a motor hangja gyorsan eltűnt a sötétben. Dóra ott maradt egyedül, megalázva, összetörve, kezében annak az összegével, amennyit a hűség ért Márknak.
Az idő megdermedt. A rakpart jeges padján ült, nem törődve a csontig hatoló széllel és a testét rázó hideggel. Nem sírt; a könnyei már az autóban elfogytak. Odabent csak egy üres, kongó tér maradt. Reszkető ujjai feltépték a borítékot. Gondosan kötegelt, vadonatúj dollárok lapultak benne. Előre kitervelte mindezt. A felismerés újra és újra belé mart. Nem vívódott, nem habozott: egyszerűen kitörölte őt az életéből, mintha csak egy zavaró hibát javítana ki, és még árcédulát is tett rá – idegen pénznemben.
– Kisasszony, minden rendben?
Összerezzent, és felnézett. Egy középkorú férfi állt mellette, elegáns kabátban, kezében aktatáskával. Finoman nyírt szakáll, vékony keretes szemüveg, az arca ismerősnek tűnt. Őszinte aggodalom tükröződött a tekintetében.
– Elnézést, Dóra Hegyi, ugye? A filológia szakra járt? László Simon vagyok – szólalt meg halkan. – Tavaly én tartottam magának a világirodalom szemináriumot.
Először nem tudta hová tenni. A tanár arca, akit mindig a katedra mögött látott, itt, a rakpart félhomályában egészen más benyomást keltett, és Dóra csak lassan kezdett magához térni a felismeréstől.