Másnap délután Kata megjelent.
Napbarnított volt, pihent, friss. Mintha most jött volna ki a szalonból.
Belépett, megölelte Erzsébetet.
— Anya! Hogy vagy?
— Úgy, mint mindig.
Kata lenézett rá.
— Anya, nagyon vékony lettél.
— Tudom.
— Eszel rendesen?
— Amennyit tudok.
Kata leült, és előhúzott egy csomagot.
— Itt a tea. Török. Nagyon finom, garantálom.
Erzsébet átvette, lenézett rá.
— Köszönöm.
Kata mosolygott.
— És tudod, mi volt a legjobb? A víz. Olyan tiszta volt. Türkizkék. Soha nem láttam ilyet.
Erzsébet hallgatott.
Kata folytatta:
— És az ételek! Hihetetlen. Minden nap más. És a szálloda… ötcsillagos, anya. Képzeld el.
Erzsébet felnézett rá.
— Kata.
— Igen?
— Honnan volt rá pénz?
Kata megállt.
— Mire?
— Törökországra.
Kata arca megváltozott.
— Anya… miért kérdezed?
— Mert három hete azt mondtad, sürgősen kell másfél millió. És én eladtam a kocsimat.
Kata lehunyta a szemét.
— Anya, ez nem úgy van…
— Akkor hogy van?
Kata felállt, a hátát Erzsébetnek fordította.
— Anya, én… nem akartam így. De a férjem…
— A férjed?
— Ő mondta. Azt mondta, vagy most elmegyünk, vagy… elhagyom.
Erzsébet lassan bólintott.
— Értem.
— Anya, kérlek, értsd meg. Ő hónapok óta stresszes volt. Azt mondta, nem bírja tovább. Vagy pihenünk, vagy vége.
— És ezért eladtad a kocsimat.
Kata megfordult, könnyes szemmel.
— Nem volt más választásom!
Erzsébet felnézett rá.
— De volt, Kata. Mondhattad volna neki, hogy nem. Mondhattad volna, hogy az anyád beteg. Mondhattad volna, hogy nem most van ennek az ideje.
Kata lerázta a könnyet.
— De ő nem értette volna meg!
— És én?
Kata elhallgatott.
Erzsébet lassan folytatta:
— Tudod, mi történt szeptember 12-én, kedden, délután?
Kata megrázta a fejét.
— Negyedik kemoterápia. A legrosszabb. Hazajöttem, és hánytam három órán át. Egyedül.
Kata lehunyta a szemét.
— És tudod, mikor töltötted fel azt a fotót? — folytatta Erzsébet. — Ugyanaznap. Délután öt óra tizennégy perckor. Három órával azután, hogy én az onkológián feküdtem.
Kata nem nézett fel.
Erzsébet folytatta:
— Te akkor repültél. Miközben én hánytam. Ugyanabban a pillanatban. És azt írtad: „Végre pihenünk.”
Kata zokogott.
— Anya, én… én nem tudtam…
— Tudtad — vágott közbe Erzsébet halkan. — Tudtad, hogy az a nap van. Tudtad, mert mondtam. De úgy döntöttél, hogy elmész. Mert a férjed fontosabb volt.
Kata felemelte a fejét, könnyek az arcán.
— Anya, kérlek…
Erzsébet megrázta a fejét.
— Menj, Kata.
— Ne így…
— Menj. Biztos fáradt vagy. Te annyit dolgoztál. Pihenned kell.
Kata felállt, de nem mozdult.
— Anya, én szeretlek.
Erzsébet elfordult.
— Tudom. De most menj.
Kata lassan elment.
Erzsébet leült az asztalhoz, és becsukta a szemét.
És akkor először — nyolc hónap után — sírt.
Nem a ráktól.
Hanem attól, hogy egyedül maradt.
Októberben az orvos közölte az eredményt.
— A kemoterápia nem működött. A rák tovább terjedt.
Erzsébet bólintott.
— Mennyi időm van?
Az orvos habozott.
— Hónapok. Talán kevesebb.
Erzsébet lassan bólintott.
— Akkor abbahagyom.
József mellette volt, amikor hazament.
— Mit akarsz csinálni? — kérdezte.
— Hazamenni. És várni.
— És Kata?
Erzsébet megrázta a fejét.
— Ne hívd őt.
Decemberben József felhívta Katát.
— Kata, az anyád haldoklik.
Kata sírt a telefonban.
— Tudom.
— Akkor miért nem jössz?
— Nem tudok. Mert… félek.
József lassan lélegzett.
— Nem utál, Kata. De ha most nem jössz, akkor utálni fogod magad. Örökre.
Kata nem válaszolt.
Másnap reggel tíz óra volt.
Kata nem jött.
Délután három órakor Erzsébet beszélni próbált.
— József…
— Igen?
— Remélem… legalább a tenger… tetszett neki.
József sírt.
— Erzsébet, ne…
De Erzsébet már nem hallotta.
Becsukta a szemét.
És nem nyitotta ki többé.
A temetés január 20-án volt.
Kata megérkezett. Fekete ruhában, napszemüvegben. Napbarnított még mindig egy kicsit.
Belépett a terembe, és megállt a koporsó előtt.
József nem állt mellé. Senki sem állt mellé.
Utána, amikor a vendégek beszélgettek, valaki megkérdezte:
— Kata, te most hol vagy? Hallottam, hogy utazgatsz.
Kata gépiesen válaszolt:
— Igen. Nemrég voltunk Törökországban.
— És milyen volt?
— Jó. A tenger… meleg volt.
A teremben hirtelen csend lett.
József lassan odament hozzá, és halkan megszólalt:
— Kata, az anyád az utolsó szavaiban téged emlegetett.
Kata felnézett.
— Mit mondott?
József belenézett a szemébe.
— Azt mondta: „Remélem, legalább a tenger tetszett neki.”
Kata arca összeomlott. Térdre rogyott, és sírt.
De József nem ment oda. Senki sem ment.
Három évvel később Kata elvált.
A férje azt mondta:
— Megváltozott. Keménnyé vált. Hideg.
Kata egyedül maradt.
Néha előkereste azokat a fotókat. Nézett rájuk sokáig.
A türkizkék víz. A koktél. A napozóágy. A mosoly.
És minden alkalommal ugyanazt a kérdést tette fel magának:
*Megérte?*
És sosem tudta a választ.
József sosem beszélt vele többé.
Az utolsó alkalommal — egy közös rokon temetésén — Kata odament hozzá.
— Nagybácsi, bocsáss meg.
József lassan ránézett. Hosszan nézte őt.
Aztán halkan azt mondta:
— Nekem nem kell bocsánatot kérned, Kata. De az anyádnak már nem tudod.
És elment.
Kata ott állt, egyedül.
Azóta Kata egyedül él. Néha kinéz az ablakon, és látja az idős nőket, akik a lányaikkal sétálnak.
És akkor megérti.
Ő is sétálhatott volna.
De választott. Választotta a tengert. Választotta a koktélt.
És most van helyette valami más. Csend. Üres lakás.
És egy kérdés, ami soha nem múlik el: *Megérte?*
És a válasz mindig ugyanaz: Nem.
De már késő.
Mert vannak dolgok az életben, amiket nem lehet elhalasztani „nyaralás után.”
Nem lehet elhalasztani az anyát. Nem lehet elhalasztani a kemoterápiát. Nem lehet elhalasztani azt a pillanatot, amikor ott kellett volna lenni.
Mert az emberek nem várnak. Csak elmennek.
És akkor már csak marad a meleg tenger a fotókon.
És a hideg a lélekben.
Egész életre.