A harmadik kemoterápia után Erzsébet állapota romlott.
Súlyos fertőzést kapott. Kórházba került.
József mellette volt. Minden nap látogatta.
Kata egyszer sem jött.
Telefonált.
— Anya, sajnálom. Nem tudok bemenni. A férjem most nagyon stresszes. Nem hagyhatom egyedül.
— Értem.
— De gondolok rád.
— Tudom.
— Holnap talán…
— Nem baj, Kata.
De baj volt.
Erzsébet három napot töltött a kórházban, egyedül. József naponta látogatta, de éjszaka senki nem volt ott.
A negyedik éjszakán Erzsébet felébredt, és sírt.
Nem a fájdalomtól.
Hanem attól, hogy egyedül volt.
*Hol van a lányom?*
Nem tudta a választ.
Csak azt tudta: nincs itt.
Egy héttel később hazaengedték.
József hazavitte, beültette a lakásba.
— Erzsébet, rendben leszel?
— Igen.
— Felhívom Katát. Jöjjön el.
— Ne.
— Miért?
— Mert… nem akarom kényszeríteni.
József megrázta a fejét.
— Ez nem kényszer, Erzsébet. Ez természetes. Az anyját kell látogatnia.
— De ő nem akar.
József lassan bólintott.
— Tudom.
És akkor mindketten megértették.
Kata nem azért nem jött, mert nem tudott.
Hanem azért, mert választott.
És az a választás nem Erzsébet volt.
Augusztus végén Erzsébet felkészült a negyedik kemoterápiára.
Ez volt a legnehezebb. Az orvos figyelmeztette: „Ez lesz a legrosszabb. Készülj fel.”
József felajánlotta: „Ott leszek veled.”
— Köszönöm.
Kata nem hívott.
Erzsébet nem is várta.
A kemoterápia szeptember 12-én volt, kedden, délután kettőkor.
Erzsébet lefeküdt az ágyra, az ápolónő bekötötte az infúziót, és a folyadék lassan csöpögött a vénába.
József ott ült mellette, fogta a kezét.
— Minden rendben lesz — suttogta.
Erzsébet bólintott, de nem hitt benne.
Három óra múlva hazamentek.
József beültette Erzsébetet a lakásba, megkérdezte:
— Kell valami?
— Nem. Köszönöm.
— Biztos?
— Igen. Menj csak. Pihenned kell.
József habozott, de végül elment.
Erzsébet egyedül maradt.
Lefeküdt az ágyra, és várta.
A hányinger fél óra múlva jött.
Rohant a fürdőszobába, térdre rogyott a vécé előtt, és hányt.
Újra. És újra. És újra.
Amikor végre megállt, letörölte a száját, és érezte, ahogy a test remeg.
*Nem bírom tovább. Nem tudom.*
Kiment a fürdőszobából, és leült az ágyra.
A telefon csipogott.
Új értesítés.
Facebook.
Kezével felkapta, és megnézte.
Kata új fotót töltött fel.
Megnyomta.
És akkor meglátta.
Kata mosolygott, türkizkék tenger előtt, koktéllal a kezében.
„Végre pihenünk! Egy hét Törökország! 🌴☀️”
Erzsébet megnézte a dátumot: szeptember 12., 17:14.
Ma. Három órával ezelőtt.
Miközben ő az onkológián feküdt, Kata repülőre szállt.
Erzsébet lenézett a fotóra, és lassan értette meg.
A kocsi pénze. Másfél millió forint. „Sürgős kiadások.”
Ez volt a sürgős kiadás.
Nem gyógyszer. Nem számla. Nem kórház.
Törökország.
Erzsébet letette a telefont, és hosszan nézett a mennyezetre.
Nem sírt.
Csak gondolkodott.
*Tehát így. Én hánytam. Ő napozott. Ugyanabban a pillanatban.*
*És az én pénzemből.*
És akkor megértett valamit mást is.
Kata nem beteg volt. Nem segítségre szorult.
Egyszerűen csak akart valamit.
És azt akarta jobban, mint az anyját.
Másnap reggel József felhívta.
— Hogy vagy?
— Rosszul.
— Kell valami?
— Nem.
— Biztos?
Erzsébet habozott.
— József, Kata Törökországban van.
Csend.
— Mi?
— Törökországban. Láttam a Facebookon. Tegnap repültek.
— Tegnap? Amikor te…
— Igen.
József nem szólt semmit.
Aztán halkan megkérdezte:
— És a kocsi pénze?
— Azt hiszem… arra ment.
József hosszan lélegzett.
— Erzsébet, megölöm azt a lányt.
— Ne.
— Miért ne? Ő most a tengerparton napozik, miközben te haldokolsz!
— Ne mondd, hogy haldoklom.
— De hát…
— Kérlek, József. Ne.
József elhallgatott.
Aztán halkan megszólalt:
— Mit akarsz csinálni?
— Semmit.
— Semmit?
— Mit tehetnék? Felhívom, és ordítozok vele? Hogy ez megváltoztasson valamit?
— De…
— József, ő már eldöntötte. Nem én vagyok a fontos. Hanem ő. És a férje. És az élete.
— De te vagy az anyja.
Erzsébet elmosolyodott. Keserűen.
— Éppen ezért kellett volna számítanom.
József még akart mondani valamit, de nem tudta, mit.
Végül csak annyit mondott:
— Erzsébet, ha bármire szükséged van…
— Tudom. Köszönöm.
A hívás megszakadt.
Egy héttel később Kata hazaért.
Nem ment azonnal Erzsébethez.
Előbb hazament, kipakoltak, rendezték a dolgaikat.
Aztán, négy nappal a visszaérkezés után, felhívta Erzsébetet.
— Anya, hogy vagy?
— Rosszul.
— Sajnálom. A kemoterápia?
— Igen.
— Átmegyek holnap.
— Rendben.
— És hoztam neked ajándékot! Török teát.
Erzsébet nem mondott semmit.
— Anya?
— Holnap várlak.
A hívás megszakadt.