Nyolc hónappal korábban Erzsébet először vette észre.
Zuhanyzás közben bal oldalon, a mell alatt, egy kis keménység. Nem fájt. Csak… ott volt.
Megtapogatta újra. A keménység megmaradt.
*Talán semmi. Csak mirigy. Talán el fog múlni.*
Egy hétig nem mondta senkinek.
Aztán Kata meglátogatta, és megkérdezte:
— Anya, jól vagy? Sápadtnak látszol.
Erzsébet habozott.
— Találtam valamit.
— Mit?
— A mellemen. Egy csomót.
Kata arca elsápadt.
— Orvoshoz mentél?
— Még nem.
— Anya! Azonnal menj! Holnap!
Erzsébet bólintott.
— Rendben.
Kata átölelte.
— Ne aggódj. Biztos semmi komoly. De azért menj el.
Erzsébet elment.
Az orvos megvizsgálta, majd azt mondta:
— Mammográfia kell. És biopszia.
— Miért?
Az orvos nem válaszolt egyenesen.
— Elővigyázatosságból.
Erzsébet tudta, mit jelent ez.
Egy hét múlva jött az eredmény.
Az orvos leült vele szemben, és kinyitott egy mappát.
— Rosszindulatú daganat. Emlőrák, harmadik stádium.
Erzsébet hallotta a szavakat, de nem értette őket. Mintha idegen nyelven beszélnének.
— Mi következik most?
— Kemoterápia. Hat ciklus. Aztán műtét. Aztán sugárkezelés.
— És… mi az esély?
Az orvos habozott.
— Ha reagál a kezelésre, jó. Ha nem…
Nem fejezte be.
Erzsébet lassan bólintott.
— Értem.
Hazament, leült a konyhában, és nézett maga elé.
Nem sírt. Csak gondolkodott.
*Hogyan mondom el Katának?*
Felhívta a lányát.
— Kata, beszélnünk kell.
— Mi van, anya? Sürgős? Mert most épp…
— Rák van.
Csend a vonal másik végén.
— Mi?
— Emlőrák. Harmadik stádium. Kemoterápia, aztán műtét.
Kata lélegzete elakadt.
— Anya… istenem… mikor kezdődik?
— Hétfőn.
— Ott leszek veled.
— Nem kell, Kata. Tudom, hogy dolgoznod kell.
— Nem, anya. Ott leszek.
De nem volt ott.
Hétfőn Erzsébet egyedül ment az onkológiára. Leült a váróban, várta, hogy szólítsák.
Kata nem jött.
Délután felhívta.
— Bocsáss meg, anya. A főnök… utolsó pillanatban behívott. Nem tudtam nemet mondani.
— Rendben.
— Holnap ott leszek. Ígérem.
Holnap sem jött.
Azt mondta: „A férjem… van egy probléma. Nem hagyhattam egyedül.”
Erzsébet nem mondott semmit.
Csak lassan megértette.
*Nem fog eljönni. Soha.*
Az első kemoterápia után Erzsébet hazament, lefeküdt, és két napig nem kelt fel.
Hányt. Hidegrázás. Láz. Gyengeség.
Kata telefonált.
— Hogy vagy, anya?
— Rosszul.
— Ne aggódj. Ez normális. Az orvos mondta. Túl leszel rajta.
— Kata, eljönnél?
— Ma?
— Igen.
— Anya… most nem tudok. De holnap, ígérem.
Holnap sem jött.
És akkor Erzsébet rájött valamire.
Kata nem azért nem jött, mert nem tudott.
Hanem azért, mert nem akart.
A második kemoterápia után Erzsébet bátyja, József látogatott meg.
Belépett, és meglátta Erzsébetet az ágyon: sovány, sápadt, kopasz foltok a fején.
— Jézusom, Erzsébet…
Leült mellé.
— Hol van Kata?
— Dolgozik.
— Dolgozik? Most? Amikor te így vagy?
Erzsébet lassan megrázta a fejét.
— József, ne. Ő… ő nem tud ezzel megbirkózni.
— Nem tud megbirkózni?! Te vagy a rákos, nem ő!
— Tudom. De… ő fél.
József felállt, járkálni kezdett.
— Erzsébet, hallgass rám. Nem az a probléma, hogy fél. Az a probléma, hogy ő nem jön, de te védeni próbálod.
— Ő a lányom.
— És te vagy az anyja! És most haldokolsz, ő pedig… hol van?
Erzsébet becsukta a szemét.
— Ne mondd azt, hogy haldoklom.
József leült vissza, megfogta Erzsébet kezét.
— Bocsáss meg. De látnom kell, hogy meglátogatlak. Nem Kata.
— Ő… elfoglalt.
— Mindenki elfoglalt, Erzsébet. De a család az család.
Erzsébet nem válaszolt.
József még két órát maradt, aztán elment.
Mielőtt kiment az ajtón, megfordult.
— Erzsébet, ha bármire szükséged van, hívj engem. Nem Katát. Engem.
Erzsébet bólintott.
Egy hét múlva Kata felhívta.
— Anya, beszélnem kell veled.
— Hallgatlak.
— El kell adnod a kocsidat.
Erzsébet meglepődött.
— Miért?
— Mert… pénzre van szükségem. Sürgősen.
— Mire?
Kata habozott.
— Fontos kiadások. Nem tudom most elmondani. De hidd el, fontos.
— Kata, mennyire sürgős?
— Nagyon.
Erzsébet gondolkodott.
*Úgysem használom. Hónapok óta nem vezettem. Talán jobb eladni.*
— Rendben.
Kata sóhajtott megkönnyebbülten.
— Köszönöm, anya. Komolyan. Ez… ez most mindent megold.
— De Kata, mondd el, mire kell.
— Majd később. Most nincs időm. De fontos. Nagyon fontos.
A hívás megszakadt.
Erzsébet leült, és nézett maga elé.
*Talán gyógyszerre kell neki. Talán… a férje beteg. Talán segítenek rajtan.*
Két nap múlva egy autószerelő, Gábor bácsi megjelent.
Megnézte a kocsit, bólintott.
— Rendben van. Másfél millió.
— Kata mondta?
— Igen. Azt mondta, sürgősen kell a pénz. De ne aggódjon, Erzsébet asszony. Tisztességes árat adok.
— Köszönöm.
Gábor bácsi átadta a pénzt. Erzsébet aláírta a papírokat.
— Remélem, amire kell, az fontos — mondta Gábor bácsi.
— Kata szerint az.
Gábor bácsi bólintott, és elment.
Erzsébet belépett a házba, és felhívta Katát.
— Megvan a pénz.
— Köszönöm, anya! Átmegyek holnap, és elviszem.
— Kata, most már elmondod?
— Majd később, anya. Most rohannom kell.
A hívás megszakadt.
Másnap Kata megjelent, átvette a pénzt, megölelte Erzsébetet.
— Köszönöm. Komolyan. Ez most… megment minket.
— Megment?
Kata gyorsan bólintott.
— Igen. Majd elmondom. De most mennem kell.
És elment.
Erzsébet leült, és nézett az üres garázsra az ablakon át.
*Talán tényleg fontos volt.*
De valami mélyen benne nem hitte.
És három hét múlva megértette miért.