Erzsébet hányt.
Kata napozott.
Ugyanabban a pillanatban.
Egyikük a kemoterápia után, a másik Törökországban — anyja kocsijának árából.
Erzsébet térdelt a vécécsészénél, kezével a falba kapaszkodott, és érezte, ahogy gyomra újra és újra összeszorul. A negyedik kemoterápia három órája ért véget. A test lázadt. A mérgező folyadék, amit beléjük csöpögtettek, most kifelé akart jönni.
Hányt. Megint. És megint.
Amikor végre megállt, letörölte a száját, és lassan felállt. A tükörben meglátta magát: sápadt arc, beesett szem, hulló haj.
Ötvenhét éves volt, de most hetvennek nézett ki.
Kiment a fürdőszobából, és leült az ágya szélére. A telefon az éjjeliszekrényen csipogott. Új értesítés.
Kinyújtotta a kezét, és megnézte.
Facebook. Kata új fotót töltött fel.
Megnyitotta.
A fotón lánya mosolygott. Napbarnított arc, fehér bikini, türkizkék tenger. Kezében koktél, színes szívószállal. Mellette a férje, ugyanolyan barna, ugyanolyan boldog.
Alatta a felirat:
„Végre pihenünk! Egy hét Törökország!”
Huszonnyolc lájk. Tizenhárom komment.
Erzsébet lenézett a dátumra: szeptember 12., kedd, 17:14.
Három órával ezelőtt ő az onkológiai osztályon feküdt, infúzió a karjában, mérgező folyadék a vénájában.
Ugyanabban az időben Kata repülőre szállt.
Erzsébet lassan lélegzett.
Aztán eszébe jutott valami.
Három héttel ezelőtt Kata azt mondta:
— Anya, el kell adnod a kocsidat.
— Miért?
— Sürgősen kell a pénz.
— Mire?
— Fontos kiadásokra. Majd elmondom később.
Erzsébet eladta a kocsit. Másfél millió forint. Kata elvitte a pénzt, és azt mondta: „Köszönöm, anya. Ez most nagyon fontos.”
Most Erzsébet nézte a fotót, és megértette.
Ez volt a fontos dolog.
Nem gyógyszer. Nem kórház. Nem sürgősségi számla.
Egy hét all inclusive Törökországban.
Erzsébet letette a telefont.
És akkor először — négy kemoterápia után, négy hónap szenvedés után — nem a test fájt.
Hanem valami más.
Valami mélyebb.
Valami, ami nem gyógyult meg soha.
Erzsébet lefeküdt az ágyra, és becsukta a szemét.
És akkor rájött valamire.
Kata nem azért nem jött a kemoterápiára.
Nem azért nem volt mellette a kórházban.
Nem azért nem hívta hetekig.
Hanem azért, mert már eldöntötte.
Eldöntötte, hogy más a fontosabb.
Nem az anyja.
Hanem ő maga.
És a férje.
És a tenger.
Erzsébet kinyitotta a szemét, és lenézett a telefonra.
A fotó még mindig ott volt a képernyőn.
Kata mosolygott.
Olyan boldog volt.
Olyan… gondtalan.
És Erzsébet akkor megértette a legfájdalmasabb dolgot:
Kata nem tudta, hogy rosszat tett.
Mert Kata számára ez természetes volt.
*Anyám erős. Anyám kibírja. Nekem most pihenni kell.*
És talán ez volt a legrosszabb.
Nem az, hogy Kata gonosz volt.
Hanem az, hogy Kata nem érezte magát gonosznak.