– Úgysem jár ide senki hozzád. Én viszont rendszeresen be fogok nézni – mondta halkan Martin Illés, mintha ezzel is biztosítani akarná róla, hogy nem marad egyedül.
Réka Szilágyi annyira feldobódott ettől az ígérettől, hogy egy időre teljesen megfeledkezett a férjéről. Csak akkor tért vissza a valóságba, amikor a telefon megcsörrent. A férfi számon kérte, miért nem érkezett meg a megbeszélt időben.
– Kórházban vagyok, csúnyán kiment a bokám. Pár nap, és megyek – felelte Réka, igyekezve közömbösnek tűnni.
Másnap Martin újra felbukkant: virágot hozott, mellé néhány piros almát. Ismét az orvosi szobában ültek le kávézni, beszélgettek mindenféléről, apró emlékekről, félmondatokból kibomló történetekről. Réka ekkor már bottal ugyan, de fel tudott állni.
– Ha szeretnéd, akár haza is mehetsz – jegyezte meg Martin óvatosan. – Nem tarthatlak itt a végtelenségig.
– Te szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdezett vissza Réka.
– Nem… csak hát férjes asszony vagy.
– Akkor elutazom – zárta le a beszélgetést Réka.
Martin elintézte, hogy mentőautó vigye ki az állomásra. A búcsújuk szinte hűvösre sikerült. Átadott neki egy csomagot, benne egy kisebb dobozzal, és arra kérte, csak otthon bontsa ki.
Réka az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy Martin mégis megjelenik a peronon. De nem jött. A vonatút alatt alig tudta visszatartani a könnyeit, és kis híján ott felejtette a csomagot az ülésen. Egy útitárs szólt utána, és visszaadta.
A férjét nem értesítette az érkezéséről. Taxival ment haza, és amikor belépett a lakásba, egy idegen női kabátot pillantott meg a fogason.
– Hol vagy, oroszlánom? A cicád már nagyon vár! – csendült fel kacér hang a szobából.
A fürdőből a férje lépett ki, csupán egy törölköző volt a derekán.
– Réka? Azt mondtad, csak három nap múlva jössz… – hebegte zavartan.
– Pont jókor érkeztem. Fogd a cicádat, és tűnjetek el mindketten a lakásomból – felelte Réka, majd sántítva a konyha felé indult.
Meglepő módon nem a fájdalom volt az első érzése, inkább valamiféle üres nyugalom. A kezében még mindig ott volt a csomag. Kibontotta a dobozt, lehajtotta a papírt, és megpillantotta az aranymintás csészéket. A díszítés helyenként megkopott, de kétségtelenül azok voltak. Négy darab maradt meg, a többi talán régen eltörhetett.
Eszébe jutott egy régi beszélgetésük:
„– Tudod, próbáltam úgy berendezni a lakásomat, mint a tiéteket. Még vitrint is vettem, de olyan aranymintás csészéket nem találtam.
– Sikerült legalább hasonlóvá tenni? – kérdezte Martin.
– Majdnem. Csak te hiányzol, meg azok a csészék.
– Bolondos vagy – mosolygott akkor Martin.”
Felidézte a kórházi napokat, a virágokat, az epret, Margit Oláh alakját, a konyhai teázásokat. A könnyei ekkor szabadultak el.
Az ajtó csapódott: a férj és a szeretője elmentek. Réka összeszedte a gyűrött ágyneműt, kivitte a fürdőbe, majd kitárta az ablakot. A tavaszi levegő hűvös volt, mégis felszabadító.
Ezután gondosan elhelyezte a csészéket a vitrinben. Hátrébb lépett, szemügyre vette őket, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Ezekből fog teázni Martinnal, amikor majd eljön…
Csakhogy teltek a hetek, és Martin nem érkezett. A férje próbált visszakönyörögni magát, de Réka beadta a válókeresetet. Várt tovább, csendben. Martin nem tudhatta, mi történik vele. Felhívhatta volna a kórházat, de nem tette. Még a telefonszámát sem kérte el – ezt is csak későn bánta meg.
Eljöttek a májusi ünnepek. Az idő hirtelen hidegre fordult, eső esett, néha havas eső is. A lakásban fázott, takaróba burkolózott, megfázott. Amikor csengettek, azt hitte, megint a férje az, ezért nem sietett ajtót nyitni. Amikor mégis megtette, elállt a lélegzete.
– Azt mondtad, a boldogsághoz csak a csészék és én hiányzunk. A csészék már megvannak… – kezdte Martin Illés.
Réka nem várta meg a mondat végét. Odalépett, és szorosan átölelte.
Debrecenbe már együtt tértek vissza. Rékát semmi nem kötötte többé a régi életéhez. Nem sokkal később kiderült, hogy gyermeket vár. Éveket élt házasságban úgy, hogy ez nem adatott meg, most pedig szinte azonnal megtörtént.
– A gyerekeinknek lesznek hagyományai – mondta Réka.
– Például az aranycsészékből való teázás? – mosolygott Martin.
– Az is. És minden más. Unokáink lesznek. Nekem nem volt nagymamám… én olyan nagymama leszek, mint Margit Oláh volt.
„Csak a gyermekkori álmok megvalósítása képes valódi boldogságot adni” – Zsigmond Freud